Az ~ olyan művészeti kifejezésmód, amely a tárgyiasult műalkotásformákkal szemben a cselekvésre, az időben zajló történésre, illetve a művész személyes közreműködésén alapuló akcióra helyezi a hangsúlyt. Előzményei a tízes évekig nyúlnak vissza (mindenekelőtt a dadaista manifesztációkat kell kiemelnünk), közelebbi előzményei pedig elsősorban az ötvenes évek akciófestészetében és annak európai megfelelőjében, az informelben érhetők tetten. Ezekben az egymással rokon irányzatokban került előtérbe az az elképzelés, hogy a festék felvitelét a vászonra döntően a kéz motorikus gesztusának kell irányítania, így a festés nemegyszer látványosságszámba menő akció lett (például Pollocknál és Mathieu-nél). Néhány osztrák művész (Hermann Nitsch, Otto Mühl, Günter Brus, Rudolf Schwarzkogler) a hatvanas években a happening olyan helyi változatát dolgozta ki, melyben a tudattalan automatizmussal felvitt festéket más anyagok és tárgyak is helyettesíthetik, s mindez akár az emberi testtel is összekeveredhet. E materiálakciónak nevezett eljárással a Bécsi akcionizmus (Wiener Aktionismus) elnevezésű csoport tagjai fokozatosan háttérbe szorították a festészet problémakörét, és olyan kvázi-rituális cselekvések szervezésébe kezdtek, melyekben – a közönség bevonásával vagy anélkül – általában a kollektív tudat alatti tartalmak feltárása és a felgyülemlett ösztönök katartikus kiélése lett a központi mozzanat. Hermann Nitsch, a mozgalom vezéregyénisége a happeninget egy rituális-totális eseménysorozat, az „orgia-misztérium színház” irányába terelte el, és a keresztény mítoszokkal szemben inkább a dionüszoszi önkiélő mozzanatot helyezte akciói középpontjába. Míg a bécsi ~ általában mitikus alapkérdésekkel foglalkozott, a német Joseph Beuystól különféle aktuális politikai problémák feszegetése sem volt idegen. Nála az akcióművészet fogalomkörébe éppúgy belefér a politikai pártalapítás (emberek és állatok számára egyaránt), mint az előadás formájában történő nyilvános kreativitásfejlesztés, mi több, mindez „szobrászati” vonatkozást is nyer. Beuys a plasztika fogalmát kitágította a tér-formáról az idő-formára, biológiai és szociális dimenzióval ruházta fel, és elnevezte szociális plasztikának. A szociális plasztika fogalomkörébe már úgyszólván minden beleférhet, kezdve a tárgyak szimbolikus használatától az emberi cselekvésig: a szobor így válik tárgyból emberi akcióvá. Az ~ két jelentősebb válfajára tértünk ki, s már ezekből is sejthető, hogy lényegében minden élőben realizált munkát akciónak lehet nevezni – kezdve a klasszikus happeningtől, a jóval összetettebb nyilvános eseményeken keresztül egészen a közönség nélkül, magányosan végrehajtott gesztusig. A magyar művészek közül az ~ első, egyúttal legjelentősebb művelői Erdély Miklós, Szentjóby Tamás és Hajas Tibor, majd Szirtes János, Böröcz András, Révész László László.
A cikk lejjebb folytatódik.