1940-1943-ig az amsterdami Rijksakademie van Beeldende Kunstenen tanul. Első egyéni kiállítását 1946-ban rendezik, a groningeni Het Beerenhuisban, s ugyanebben az évben részt vesz az amsterdami Stedelijk Museum Jonge Schilders c. kiállításán is. Ez idő tájt leginkább Pablo Picasso és Henri Matisse, később Jean Dubuffet hat rá. A Nederlandse Experimentele Groep tagja, s Asger Jorn, Constant, Corneille és Christian Dotremont mellett a CoBrA-csoport alapítói között van 1948-ban. Miután a civilizáció értékei elpusztultak a második világháborúban, a CoBrA-művészek elutasítják a felvilágosult és racionalista nyugati múltat, félredobják az értelembe vetett hitet. A népművészetből, gyermekrajzokból és a prehisztorikus művészetből merítenek inspirációt, a művészet szigorúan intellektuális megközelítésével szemben az ösztönösséget dicsőítik. Homlokegyenest más ábrázolási formákra törekszenek, mint a 30-as évek végének konstruktivista, post-Mondrian időszakát uraló absztrakt képi megjelenítés. Művészi eszményük a gyermeki tisztaság és szabadság megvalósítása. A CoBrA az anyagot és annak spontán használatát hangsúlyozza, s habár maga a csoport nem hosszú életű, ~ művészetére később is nagy hatással van.
1949-ben ~ egy vad színekkel megfestett, keserűen mosolygó gyermekeket ábrázoló freskót készít az amsterdami városháza éttermének falára. A kép akkora vihart kavar, hogy a városi tanács elrendeli a letakarását, s ezt követően tíz évig tapétaréteg borítja. Ebben az évben kerül sor az első CoBrA-kiállításra is, International Exhibition of Experimental Art címmel az amszterdami Stedelijk Museumban. ~ 1950-ben Párizsba költözik, ahol Hugo Claus író bemutatja Michael Tapiénak, a műkritikusnak, aki azután több kiállítást is szervez műveiből. Az amszterdami városi tanács később, a városháza számára készült falfestmény korábbi elutasításának ellensúlyozására megbízza a Stedelijk Museum előcsarnokának festésével, amely azóta az Appel-bár nevet viseli.
1952-ben szakít amszterdami ifjúságával – valamint a CoBrA-csoporttal -, és az Art Autre vagy Art Informel nevet viselő művészcsoporthoz csatlakozik. Ehhez a Michel Tapié körül szerveződő társasághoz tartozik többek között Henri Michaux, Willem De Kooning, Jean-Paul Riopelle, Jackson Pollock, valamint Sam Francis. ~ az egyetlen CoBrA-művész közöttük, s egyben az első CoBrA-művész, aki egyéni sikereket ér el.
Azokat a magukban álló ember-, ill. állatfigurákat, melyeket az 50-es években fest, szándékosan esetlen, naiv ábrázolásmód jellemzi, melyben nyoma sincs a valóságot hűen visszaadni kívánó, ill. perspektivikus illúziókeltésre irányuló törekvésnek. A szürrealista automatizmus jegyében készülnek képei: vastagon felhordott festékréteggel dolgozik. Rusztikus alakjait a népművészetből, a primitív művészetből, az északi népek mítoszaiból kölcsönzi, de Paul Klee és Joan Miró álomszerű figuráinak hatása is felfedezhető bennük.
Később áttér az absztrakt expresszionista kifejezésmódra, de művein továbbra is fellelhetők a tárgyi világ nyomai. Ecsetkezelése gyakran őrülten szenvedélyes ritmikus mozgássá fokozódik (akciófestészet). A mozdulat és a kreativitás spontaneitása válik fontossá számára. A felületre felvitt pöttyöket és foltokat teleszórja tüzes, tiszta színek valóságos „cseppköveivel”, melyek utat törnek maguknak, görbülnek, áramlanak, átvágnak s végül elsorvadnak a vásznon. Az impasto fizikai tulajdonságai és topografikus változatossága miatt drámai módon képes visszaverni a fényt és árnyékot vetni, növelve az erős színkontrasztok érzelmi intenzitását. A színek dinamizmusa a végletekig fokozódik képein. ~ szerint a szín eredendően abszurd – olyan érzéseket ébreszt, amelyek tudatunk általános működése számára rejtélyesek vagy éppen nyugtalanítóak. Ezeknek az érzéseknek a megnevezése egyet jelentene erejük elárulásával: ahogy a szín is elveszti sajátságos irracionalitását, ha nevén nevezzük. A színek között harsogó feszültségtől válnak képei elemi és nyers erejűvé. ~ így összegzi művészetét: „Sohasem festményt próbálok csinálni: ez egy üvöltés, meztelenség, olyan, mint egy gyerek, egy ketrecbe zárt tigris… Festékestubusom olyan rakéta, mely leírja magának saját terét.”
Olajképeken kívül kerámiát, domborműveket, üvegablakot, valamint fa- és műanyag szobrokat is készít. 1953-ban a brüsszeli Palais des Beaux-Arts-ban egyéni kiállítása nyílik. Az 1954-es velencei biennálén UNESCO-díjjal jutalmazzák. 1957-ben Mexikóba és az Egyesült Államokba utazik, ahol találkozik az absztrakt expresszionista avantgarde festőivel. Nagy hatást gyakorolnak rá a jazz-zenészek: Dizzy Gillespie, Miles Davis, Count Basie és Sarah Vaughan, akiknek portréit később meg is festi. Grafikai díjat nyer a ljubljanai biennálén, az 1959-es Săo Paulo-i biennálén nemzetközi festészeti díjjal illetik. 1962-ben jelenik meg az első róla készült monográfia, melyet Hugo Claus ír.
A 60-as évek végén a Párizstól északkeletre, Auxerre közelében fekvő Château de Molesmes-be költözik. Háromdimenziós formákkal kezd dolgozni: nagyméretű, festett faszobrokból készít sorozatot. Egyéni kiállításait 1968-ban az amsterdami Stedelijk Museumban és a párizsi Centre National d’Art Contemporain-ben, 1969-ben pedig a Kunsthalle Baselban, valamint a brüsszeli Palais des Beaux-Arts-ban rendezik meg. Az 50-60-as évek során számos murális alkotást (festményeket, üveg, kerámia valamint márvány épületdíszeket) készít középületek számára, többek között az UNESCO párizsi épületében elhelyezett falképet, vagy a Rotterdamban található, száz méter hosszú Energiafalat.
1970-ben az utrechti Centraal Museumban nyílik jelentős kiállítása, 1972-ben pedig Kanadát és az Egyesült Államokat járja be retrospektív gyűjteménye. 1971-ben születnek első monumentális alumíniumszobrai. 1972-1973-ban utazásokat tesz Dél-Amerikában, Mexikóban, Indiában, Nepálban, Indonéziában és Japánban. Speciális, könnyű anyagokat kezd használni: pl. poliuretán műanyag habot, ill. tömböket, amelyeket farag, mintáz és fest, a fa megjelenését és a márvány szilárdságát imitálva. 1976-1978-ban születik nagy sikerű műve, az Appel Circus, melyben harminc színes rézkarcot kombinál tizenöt festett faszoborral.
A 80-90-es években számos színpadi produkció létrehozásában is részt vesz: elsőként a párizsi operaház bízza meg, egy balett megalkotásával. A Can We Dance A Landscape? [Eltáncolhatunk egy tájképet?] Min Tanaka japán táncos-koreográfus és Dao vietnami zeneszerző közreműködésével születik meg, és később New Yorkban és Amszterdamban is bemutatják. Több operaelőadás, köztük a Varázsfuvola díszlettervezője. 1982-ben együtt dolgozik Jose Arquelles íróval és Allen Ginsberggel egy festményekből és vizuális versekből álló sorozaton, amelyet később az On the Road: The Jack Kerouac Exhibition részeként mutatnak be a coloradói Boulder Center of the Visual Artsban. 1989-ben több japán múzeumban is látható retrospektív kiállítása. 1990-től fa, műanyag és talált tárgyak kombinálásával készíti plasztikáit.