Amikor az egzisztencializmus a huszadik század egyik uralkodó szellemi áramlatává vált, komoly viták alakulta ki arról, hogy vajon mi is lehetne a képzőművészeti megfelelője. Mint az ilyen viták általában, ez sem vezetett megnyugtató végeredményre, annál inkább, mert a filozófia és a művészet közötti kapcsolatok általában igencsak áttételesek, nehezen megfoghatóak. Mindenesetre az „egzisztencialista” jelző első számú várományosa a kiváló svájci szobrász, Giacometti lett. Nagyban hozzájárult ehhez, hogy Sartre és Genet is megpróbálta értelmezni munkásságának a negyvenes években kezdődő figuratív szakaszát, s mindketten azt az életérzést olvasták ki belőle, aminek megfogalmazására a saját műveikben ők is törekedtek: a „világba dobott” egyén vívódásait, az Isten nélkül maradt individuum magára utaltságát, a helyzetét nem értő ember kiszolgáltatottságát.
Giacomett munkássága a húszas években indult, és mielőtt az ember került volna érdeklődésének homlokterébe, kétfajta tárgyértelmezési típus érhető tetten nála. Rövid ideig tartó kubista időszakában úgy próbálja a mindennapi használati tárgyak lényegét megfogalmazni, hogy elementáris alapformákká csupaszítja őket. A harmincas évektől azután a szürrealizmus vonzáskörébe kerül, s esősorban a tárgyi és az emberi világ közötti titokzatos viszony foglalkoztatja: jelképes funkciójú stilizált tárgyegyütteseket alkot, amelyek rendszerint a címükkel is utalnak arra, hogy baljós érzelmek, pszichés feszültségek, testi és lelki sérülések kifejeződéseiről van szó.
A negyvenes években Giacometti továbbra is megőrizte a lecsupaszított alapformák iránti vonzalmát, de ezúttal nem a tárgyakat ruházta fel emberi jelzőkkel, hanem inkább az embereket értelmezte számos vonatkozásban tárgyként. A durva faktúrájú, súlyos alapzatra forrasztott figurái valahol félúton vannak az organikus s az anorganikus lét között: arckifejezésük expresszív nyíltsággal, már-már tolakodó közvetlenséggel tárja fel bensőjüket, de miután a művész szinte egyetlen pálcikává csupaszítja testüket, kezüket szorosan a törzsükhöz, lábaikat egymáshoz lapítja, úgy hatnak, mint egy omladozó oszlopcsoport maradványai. S ahogy például a görög templomok oszlopairól már csak tudjuk, hogy az egész építmény szerves részei, biztonságos tartópillérei voltak, úgy Giacometti nyúlánk pálcikaemberei is már csak halványan emlékeztetnek azokra az időkre, amikor az egyének, felismerve saját esetlegességüket és törékenységüket, együttesen próbáltak tartani s hordozni egy nagy és súlyos szellemi architektúrát, a közös világképet. Az egész azonban széthullott. Giacometti emberének már nincs mit tartania, nincs mit cipelnie. Tehát a magasba emelkedhet, fizikailag és szellemileg egyaránt megnyúlhat. Fizikailag meg is nyúlik jócskán, de így még elesettebb és magányosabb, mint előtte bármikor. Noha kemény fémből van megformálva, mindig marad benne valami a bimbózó növény törékenységéből, s az az érzésünk, hogy bármelyik pillanatban elsodorhatja a szél.
A cikk lejjebb folytatódik.