Kortársak, klasszikusok és a személyes ízlés
ügyvéd, műgyűjtő, múzeumalapító
2007-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést vehette át.
Hogyan köthető , vagy képi világa a mai kortárs művészethez? Milyen mércét állítanak e már klasszikus mesterek a jelen alkotói elé, s mit láthatunk meg a – talán örök – modernségükből azáltal, hogy a mai művészek felől nézünk képeikre? A remekműveken túl ezek a kérdések tesznek izgalmassá egy olyan műgyűjteményt, ahol a modern magyar művészet teljes íve megtalálható, az említett alkotók több műve mellett tól a mai pixel-festészetig. A kollekció eredete a nagy műveltségű, Derecskén fűszerkereskedést, majd Debrecenben dohányáru- és ajándékboltot vezető nagyapára megy vissza, aki a hatvanas évek végétől már középiskolás unokája kezdeti műtárgy-vásárlásait is finanszírozta. A nagyapa a második világháború előtt is gyűjtött, s bár 1945-ben minden elveszett, a háború után újrakezdte a képvásárlást; a tizenéves Antal Péter számára így természetes szenvedélyként adódott a gyűjtés. Klasszikus modernekkel kezdte: Nagybánya, az Alföldi Iskola, a Gresham-kör és más posztimpresszionista irányzatok műveit szerezte meg, egy-egy -, illetve -alkotás erejéig a korábbi időszakokból is választott. Az utóbb jogászként végző fiú rajzolni és festeni is szeretett, ám rajztanára nem bátorította alkotóművészi irányba; az ügyvédi pálya mellett ma ezt a szenvedélyét pótolja a gyűjtés.
A századelő (, ) és a két világháború közötti időszak művei ma önálló, kisebb kollekciókat alkotnak az anyagban. A pécsi Művészetek Házában évente egy kiállítás formájában be is mutatták a gyűjtemény ezen, szinte önálló minikollekcióit (, , a klasszikus avantgárd és ). A tervek szerint a gyűjtemény e klasszikus részének bizonyos csoportjai Pécsett kerülnek majd múzeumi elhelyezésre, míg a kortárs anyag várhatóan Debrecenben kap majd letétként múzeumi helyet. A második világháború előtti korszak anyaga az említett részeken túl is rendkívül gazdag: művészetének egy jelentős szegmense ugyanúgy megtalálható itt, mint több műve, köztük a gyűjtő egyik büszkesége, a Falu című, amely tól, majd tól került ide. A szobrászatot is számos mű képviseli, például számos – és -alkotás; a Medgyessy-válogatás szerepelt is a pécsi Rippl-Rónai-tárlaton. Grafikában kiemelkedő az -anyag, amelyet a gyűjtő tól szerzett meg. A modern művészet ezen műfajai mellett a debreceni otthonban külön vitrin fogadja be az ókori régészeti tárgyakat.
A gyűjtött klasszikus modern anyag nem jelentett akadályt a kortárs művészet beemelése előtt sem. Az -ikonosztáz a falon, legkülönbözőbb technikájú munkái vagy éppen a részben külföldről hazahozott, sokáig lappangóként számon tartott Kondor-művek az unoka révén már kezdettől fogva,
s a hivatalos kanonizációt jóval megelőzve utat találtak a nyolcvankilenc éves korában elhunyt, s az utolsó napig aktívan élő nagyapa által eredetileg a klasszikusokra és a saját kortársaira alapított gyűjteménybe. Ekkor dőlt el, hogy ez közös Antal–Lusztig-kollekció lesz: a két generáció ízlése különbözött, de a minőség, s néhány stiláris alapelv közös nevezőt biztosított a száz évet felölelő anyagnak.
1978-ban azonban nem csupán a nagyapa hunyt el, hanem is. Az abban az évben Szegeden még éppen csak a diplomáját megszerző fiatalemberhez közel álló művésznő halálával megszakadt a gyűjtemény kortárs részének építése. Másfél évtized következett, amely alatt a klasszikus kollekció gazdagodott, a megvett kortárs rész a mesterek halálával csöndben klasszicizálódott, ám újabb kortársak felé nem történt nyitás. Ennek esztétikai oka is volt. A világháború előtti gyökerekből táplálkozó, a hatvanas években kortárs generáció távoztával a modern művészet egy szakasza lezárult. Az új kortársaktól nehezebb volt választani, különösen az Antal–Lusztig-program mentén, amelynek központi elemei a zömében, bár nem kizárólag figuratív, és erős, mély színárnyalatoktól dominált festészet, valamint a drámai konfliktusok megragadása. E szemlélet esztétikai jegyeit nehéz röviden definiálni, de az kitűnik, hogy milyen művészi elemek szerepelnek csak kis mértékben a gyűjteményben (például a harsány színek, a franciás-mediterrán életfelfogás jelenetei és terei). A választások többrétű motivációját – a holokauszt traumájától az alföldi festészet hagyományáig – szintén csak hosszabb elemzésben lehetne árnyaltan bemutatni. Ugyancsak több tényezővel magyarázható a gyűjtemény mennyiségi kiterjedtsége, amely szinte felülmúlja az egy gyűjtő által áttekinthető ívet, és arra utal, hogy a műalkotások ilyen feltartóztathatatlan gyűjtése, már-már halmozása mögött esztétikai, lelki, gazdasági szempontok komplex szövedéke húzódik.
S bár tíz éve újra, nagy lendülettel gyűjt kortársat, a jelenkori művészet terén a kétely szintén máig kíséri Antal Péter választásait. A vállalt bizonytalanság adja vételeinek emberi értékét is: ugyan ki ne választaná inkább a biztosat, s ülne klasszikus értékű művein? A gyűjtő a mai művészek széles körétől vásárol; a Godot Galériában 2003 decemberében ebből volt látható egy szelet.
Nem szerepelt a szinte konszenzusos értéknek számító Iparterves anyag. A gyűjteményben ez ahhoz a konstruktivista hosszmetszethez illeszkedik, amely – a személyes ízlésnek megfelelően – a kolorista-naturalista irányhoz képest kisebb súllyal, ám kiváló művekkel szerepel (, , ). Ezt az irányt most csak egy miniatűr remeke, illetve öt kisebb képből álló egysége képviseli, s ide társul és egy-egy képe. A hatvanas-hetvenes évek „nagy” generációjából felbukkan még és (Száj) egy-egy műve, s a rendezők bátor választása az utóbbihoz mai festményeit (Ajkaim) társította. A festészet lehetőségeit, dilemmáit tematizáló alkotók közül nagyméretű, de most nem bemutatott képekkel szerepel a kollekcióban és . A kollekció drámai üzenetű, a lét feszültségeinek megidézését a sűrű anyagfelhordás és a plasztikus faktúra révén is hangsúlyozó irányvonalának tükrében nem meglepő a gyűjtő elkötelezettsége (Corpus) munkái iránt, akit a sevillai világkiállításon tel és val közös bemutatón fedezett fel magának. Csupán színvilágában ellentéte ennek képe (Aszály), de a citromsárga bátor használata jelzi, hogy az emberi-állati lét nyomasztó érzeteinek előhívása nem a sötét színek függvénye. Földitől egy hasonlóan nagyméretű, rózsaszín festmény méretproblémák miatt maradt ki a kiállításról.
Könnyed és súlyos párosa másként jelenik meg a – – szentendrei triász képein. A gyűjtemény lenyűgöző -anyaga fényében természetesnek tűnhetne a Vajda Lajos Stúdió iránti érdeklődés, ám csak fe Lugossytól került nagy anyag Antal Péterhez. Másrészt a formák amorf jellege, a tudatalatti elemeinek megidézése nem is helyezi oly távolra e műveket a kollekció gerincét képező drámai vonulattól. A mulandóságot harsány színek és erős gesztusok által idézi meg , míg egy szűk színskála végtelen sok árnyalatában „úszik”, s a melankóliát, meditációt így varázsolja elő és egy-egy festménye. Olyan alkotók több műve is látható (, ), akik a hatást éppen a mesteri festőiség elutasítása, s az anyaghasználat kiszélesítése – homok, textil vagy vakolat részeknek a képmezőbe történő beépítése – révén keresik. Az anyagok és a kétdimenziós felületből való kilépés iránti érdeklődést tanúsítják a ma már klasszikus szobrászok (, ) alkotásai, s a kiállított, groteszkbe hajló (), illetve redukcióval a drámait kutató () kisplasztikák és a nagy -szobor. A művészet-fogalom kitágítására a különteremben látható dobozok utalnak. és kompozíciói a közép-európai történelem, s az emberi lét bugyraiból merítik elemeiket, míg szürrealisztikus dobozai úgy kínálnak hommage á Magritte-nak és Ország Lilinek, hogy a festészeti anyagból párbeszédre hívják a bölcseleti – mimetikus és groteszk – elvont motívumokat is.
Összességében nyilvánvaló a közös kvalitásra törekvés, a klasszikus és a kortárs között csupán a történetiség alapján való különbségtétel elutasítása: a gyűjtő számára fontosabb az egyes művek minősége. A modern művészet jövőorientáltsága a múlttal való szakítás programjából eredt, míg a mai kortárs alkotások a történetiséggel mint szabadon manipulálható szemiotikai vegyértékkel játszanak. Egy ilyen nagy kitekintésű kollekció egyetlen elvet sem abszolutizál, igyekszik egyensúlyba hozni a művészet konceptuális-filozófiai, illetve érzéki-humanista vetületét. A kollekció elve egyértelmű: a művészetnek a modern életben betöltött szerepe felöleli az esztétikai-formai kísérletezést és a politikai-világnézeti aktivitást, ám mélyebben kötődik az emberi léttel való szembenézéshez.
(Részlet Ébli Gábor: Magyar műgyűjtemények című, 2006-ban az Enciklopédia Kiadónál megjelent kötetéből)
A cikk lejjebb folytatódik.