Elhangzott 2017. február 2-án az OSA Centrális Galériában, A szocialista művészet jelképei című kiállítás megnyitóján.
Egy anekdotával akartam kezdeni. Arról, hogy hogyan vizsgáztam Aradi Nóránál az egyetemen röviddel a rendszerváltás után, 1991-ben. Tanulságos és vidám történet; miközben az elmúlt hetekben az Aradi Nóráról szóló interjúkat készítettem elő, úton-útfélen elmeséltem. De most mégsem akarom elmondani. Mert ebben a helyzetben nemcsak a privát történetem, saját történelmi tréfám lenne, hanem egy korszak emlékezetének személyes mottójává válna. Nem is klasszikus anekdota lenne, hanem egy anekdot, ahogy Esterházy Péter írta, amiből 1984-ben vagy akár 1991-ben is mindenki értette, hogy a szó: orosz; ezt ma már a későn születetteknek mondani kell. Esterházy azért körül is írta egy stílusgyakorlat keretében a Kis magyar pornográfia második fejezetében, idézet: „Anekdota görög szó; azt jelenti ’kiadatlanok’. A kiadatlanság nem azt jelenti, hogy e történeteket soha nem adták ki vagy adják ki, hanem csupán azt, hogy kihagyták őket, feledés szitált reájuk (…)”
A két legfontosabb kérdés benne is van ebben az idézetben, nem kell hozzá anekdota sem. Az egyik a feledés, amely rászitált mindarra, ami ennek a kiállításnak a kiindulópontját jelentette valaha: a szocialista képzőművészet jelképeire. Ironikus köd telepedett a csillagokra, a zászlókra, a munkásokra, a kubikos parasztokra, a mártírokra, az agitátorokra, az utcakőre, a sztrájkra, a gombafelhőre, Leninre. Mindenre, amit Aradi Nóra 1972-ben, tehát 45 évvel ezelőtt írt könyvében a szocialista képzőművészet jelképeinek ikonológiai vizsgálatában megemlített. Finom köd ez, olyan, mint a mai az utcákon: látjuk mögötte a körvonalakat, és még tudjuk pontosan, hol vagyunk. Viszont már nem látjuk az egészet magunk előtt – ha jobban belegondolunk, nem tudjuk megmondani, mi is lehetne valójában mai szemmel nézve a „szocialista képzőművészet”. Már azt sem tudjuk pontosan megmondani, hogy 1974-ben, amikor kiadták Aradi Nóra múltba néző könyvét, ki mennyire tekintette kortárs szemmel relevánsnak, és Aradi maga mennyire látta még benne a jövőt. Marosi Ernő a beszélgetésünkben elmondta, tulajdonképpen sajnálja, hogy nem készült el a vaskos, barna borítójú, Aradi Nóra által főszerkesztett Magyar művészet nyolcadik kötete, az 1945 utáni képzőművészetünkről. Nem mintha ma ezt tekintenénk a jelenkori magyar művészettörténet sarokpontjának, de kordokumentumként fontos lenne: mit gondolt akkor Aradi Nóra a szocialista korszak művészetéről. Ma már legfeljebb találgathatunk, a ködben botorkálva, mit gondolt, mit hitt.
Adela Babanova: Return to Adriaport, 2013. Fotó: a művész jóvoltából
Nem tudom megmondani, 1972-ben vagy 1974-ben Aradi Nóra hitt-e még a szocialista képzőművészet jövőjében. Ha írásait olvasom, ezzel kapcsolatban már az 1964-ben megjelent Absztrakt képzőművészet esetében is kételyeim támadnak. Akkor még leírta, hogy hisz az egyoldalú konvergenciában, azaz hogy a szocialista képzőművészet végül az egész világon uralkodóvá válik. De valószínűleg tudta, hogy mindez nem belátható, művészetelméletileg nem támasztható alá, csakis a dogmákra alapozva. Hiszen már 1965-ben, az Ex-Symposion első évfolyamában így írtak a könyvről: „Néhány év múlva Aradi Nóra bizonyára sok mindent másképp mond majd el, álláspontja is engedékenyebb lesz talán. Az ilyen változásokat már megszoktuk. Addigra azonban az új művészet olyan távol lesz Nóránktól, mint a csillagok az idő nyomában cammogó vén sárgolyónktól.” Írta ezt Tomán László Jugoszláviában, néhány kilométerre a magyar határtól, fényévekre a magyar (és a csehszlovák, lengyel, bolgár) világtól.
Valójában tehát nem kellett hozzá az eltelt idő vagy a feledés, hogy valaki belássa, a szocialista képzőművészet dogmatikus konstrukciója nem áll meg a lábán. Még akkor sem, ha szerzője a múltból építkezik. Ha aládúcolja realizmussal, századeleji avantgárddal, megtámogatja a kommunista meggyőződéssel átírt keresztény jelképekkel. A kérdés mára annyi maradt, hogy vajon hitt-e benne akkor még? És ebből egy újabb kérdés: mit jelent az „akkor még”? A hatvanas évek közepét vagy a hetvenes évek elejét? Hogy mekkora különbség lehet 1964 és 1974 között, ma már valószínűleg nem tudjuk megbecsülni.
Az egyik ok, ami miatt felmérhetetlen a különbség, az az Esterházy által is kiemelt, sőt kurzivált kihagyás. „Kihagyták”, írja az anyekdot meghatározásánál. Kihagyták egyrészt az elhallgatás az értelmében. Aradi Nóra életrajzában 1950 és 1952 között két év kihagyás van, s ez a „lyuk az életrajzon” élete végéig súlyos teherként nehezedett rá. Nincs egyedül. Ha a személyes elhallgatásokat összeadjuk, Kelet-Közép-Európa bármely sarkában évezredes súlyok gyűlhettek össze. Ma az 1964 és 1974 közötti korszak – jelen esetben az Absztrakt képzőművészet és A szocialista képzőművészet jelképei közt eltelt idő –, a kádári konszolidáció történetünk legcsöndesebb része, amelyből az akkor vagy később születettek az egykori hiteket, idomulásokat, megalkuvásokat sohasem ismerhették meg. Mindezt – hasonlóan az ötvenes évekhez, amely számunkra már rég a Tanú anekdotos világába merevedett – jótékonyan elfedi az irónia. Egy másik értelemben pedig kihagytak minket. Minket, több generációt. Ugyanis ezen a vidéken régtől fogva generációról generációra halmozódnak az elhallgatott történetek. Hanyas vagy? 53-as, 64-es, 72-es? Mi már a félszavakat sem hallottuk. Vakfoltokból áll a múltunk múltja, mint kortársam, Szűcs Attila képein.
Most, 2017-ben, amikor ezek a generációk lassan maguk is megöregszenek, miközben a hitek, idomulások, megalkuvások világát látják maguk körül, óhatatlanul is felbukkannak bennünk a múlt megismerhetőségére vonatkozó kérdések. Most, amikor ismétlődni látszanak az egykori kérdések, közben lassan megérezzük a megfigyelés és a megfigyeltetés egykori súlyát, és belátjuk, mit jelenthetett valaha a kiszolgáltatottság, megpróbáljuk lehántani a múltról az anekdot-réteget. Itt és most művészek reflektálnak szimbólumokra, fogalmakra, saját emlékekre. Festményeket, videókat, installációkat készítenek. Idő- és képrétegeket csúsztatnak egymásra, vérre menő gondolatjátékokkal próbálják feloszlatni a ködöt. Miközben nézzük, legalábbis átérezhetjük, hogy a múlt szimbólumai mindenütt jelen vannak, akár kifelé tekintünk, akár befelé. Ha kinézek a ködbe, az jut eszembe, vajon lehetséges-e, hogy néhány év eltéréssel Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin ugyanazt a motívumot rajzolta le november 7-én? (Megjegyzés: a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulóján.) Aurórát, vörös csillagot, Dejneka-mintájú puskás embert. S ha befelé nézek: vajon volt-e olyan április 4-e (a felszabadulás évfordulója), amelyen egymástól 60-70 kilométerre ugyanazt a dalt énekeltük, Orbán Viktor és én? S a gondolatjátékon túl: vajon mennyire ivódott belénk mindez, mennyire cipeljük magunkkal, s ma, amikor a tömegek befolyásolásától a mindennapi keserűségig mindennapjainkban is meghatározó lesz a pszichológia, mennyire vagyunk képesek szembenézni ezzel. Ha már az Esterházy-idézetnél maradunk, és az anekdotát valóban mint kiadatlanságot értjük: el kell döntenünk, mennyire adjuk ki magunkat.
Az anekdota, amit eredetileg mesélni akartam egy különös tantárgy vizsgájáról szólt, Emlékmeghatározás volt a neve, ma már talán nem így hívják. Most jöttem rá, hogy itt és most ez a szó a leglényegesebb, hiszen az emlékmeghatározás olyan, mint egy életfeladat. Ha abból indulunk ki, hogy az emlékeket meg lehet határozni, akkor talán a félszavak töredékeit is ki lehet egészíteni, a vakfoltokkal kitakart területeket is meg lehet rajzolni. Az emlékeket szortírozni, a felbukkanó képeket ikonológiai módszerrel strukturálni. Aradi Nóra a hetvenes években csaknem egy évszázad művészeti emlékeit, szimbólumait próbálta, a jövőből visszapillantva nyilvánvaló hiábavalósággal katalogizálni, rendezni. Mi talán épp a hetvenes évek óta nem hiszünk a jelképekben, valójában évtizedek óta nincsenek jelképeink – ha beütöm a képkeresőbe a szimbólum szót, az Apple almája jelenik meg elsőként, ha jelképet írok, a Star Wars, ha cikket keresek, a Duna-parti nemzetiszínű ötkarika. A kapitalista szórakoztatóipar jelképei, ide jutottunk mára. Látszik, hogy a jelenből sokféle út vezet a múlt felé (még ha le is zárnak néhányat, egy irányba terelve a tömegeket), de valószínűleg mind zsákutca az emlékmeghatározás nélkül.