Eli Lotar (1905-1969)
Jeu de Paume, Párizs, május 28-ig
1927 szeptemberében három különböző nemzetiségű, a világot meghódítani készülő fotográfus ült a párizsi kávéház asztalánál: a magyar Kertész Andor, a német Germaine Krull, és az alig 21 éves, Romániából érkezett Eli Lotar.
Egy olyan szerződéstervezeten gondolkoztak, amelynek révén a képes magazinoknak dolgozó fotóművészek a korábbiaknál sokkal szélesebb szerzői jogokat kaphatnának. Az első két név a fotóművészet kedvelői számára bizonyosan ismerős, de Eli Lotarról sokan eddig még feltehetően nem hallottak, számukra a reveláció erejével hathat a párizsi Jeu de Paume május 28-ig nyitva tartó kiállítása.
Eli Lotar: Cím nélkül (Lisszabon), 1931, korabeli nagyítás, 40 x 30 cm, Collection Centre Pompidou, Paris, MNAM – CCI, © Eli Lotar
Eli Lotar az ismert román irodalmár, Tudor Arghezi és a természettudós Constanta Zissu törvénytelen gyermekeként ugyan Párizsban született, de az apa a gyermek nevelését a Romániában élő rokonokra testálta. Eliazar Theodorescu – ugyanis a fiút ezen a néven anyakönyvezték – csak 1926-ban tért vissza szülővárosába, és statisztaként, majd pincérként dolgozott, mígnem megismerkedett Germaine Krull-al, aki laboránsává fogadta. Krull teljesen újszerű, a gépeket, hajókat, kikötői darukat megörökítő szokatlan felvételei az éppen akkor induló képes magazinokban (Vu, Rregards) nagy sikert arattak, így érthető, hogy Lotar korai képeinél is azonos látásmóddal találkozhatunk.
Eli Lotar: Büntetés, 1929, korabeli nagyítás 18,5 x 13 cm, Collection Centre Pompidou, Paris, MNAM-CCI © Eli Lotar
Lotar Krull tetőtéri műtermének ablakából fotózta a miniatűrré zsugorodott embereket, autókat. Ės miután egy másik fiatal fotós, André Kertész is gyakran használt szokatlan perspektívákat, merész fotótechnikai megoldásokat, a három fiatal hamarosan a képes újságok kedvelt és keresett fotóriporterévé vált.
Tulajdonképpen az ő közös fellépésüknek köszönhető, hogy a magazinok a megjelenő képek alatt egyre gyakrabban a fotós nevét közölték az ügynökség neve helyett. Lotar neve a húszas évek végén már jól csengett a szakma és a lapkiadók világában, számos megbízást kapott fotóriportok, képsorozatok készítésére. 1928-ban a nagy párizsi vásár forgatagáról tudósított, és a korábbi, „magaslesről” készített, az utca zajától mentes, csendes képekkel ellentétben most a kavargó tömeget úgy fényképezte, hogy gépét szinte a földre, béka-perspektívába helyezte.
Eli Lotar: A Zuiderzee lecsapolása, Hollandia, 1930, Archives Tériade, musée départemental Matisse, Le Cateau-Cambrésis. © Archives Tériade, musée départemental Matisse, Le Cateau-Cambrésis
A harmincas évek elejétől Lotar aktívan részt vett a Forradalmi Írók és Művészek Társaságának munkájában. Fotóin egyre többet foglalkozott szociális problémákkal, a városi és külvárosi szegénységgel, a munkások nyomorával. 1933-ban Luis Bunuel is felfigyelt képeinek erejére és operatőrnek kérte fel Föld, kenyér nélkül (1933) című filmjéhez. Lotar fotós szeme, a képkivágások és beállítások meghökkentő szerkezete a film képein is jól érvényesül. Két évvel később Lotar új megbízást kapott az igényes könyveiről ismert SKIRA kiadótól: egy görögországi, régészeti fotóalbum készítésére szerződött. Könyve másfél éves munkája eredményeként 1936-ban jelent meg Minotaurus címmel. Aztán ismét új téma, új helyszín várta őt: Hollandiában, egy hatalmas tengerparti építkezésen készült képei a természet és az ember sziszifuszi küzdelmének dokumentumai.
Eli Lotar8: A villette-i vágóhídon, 1929 Metropolitan Museum of Art, New York, Gilman Gyűjtemény, © The Metropolitan Museum of Art, Dist. RMN-Grand Palais / image of the MMA
Munkásságának egyik kétségtelen csúcspontját a párizsi vágóhídon készült fotói jelentik, a szociofotó és a lírai képköltészet különleges ötvözetei, amelyekből a Jeu de Paume kiállításán most sokat láthatunk. Lotar a társművészetekkel is termékeny kapcsolatban állt, például Alfred Jarry kísérleti színházának is készített díszletként felhasználható fotókollázsokat. Közben azonban nem lett hűtlen a filmezéshez sem, 1945-ben ismét a kamera mögé állt. A háború utáni teljes nyomorban élő hajéktalanokról, a külvárosi proletárnegyedek népéről készített dokumentumfilmjét a megrendelő – a francia kommunista párt – annyira sokkolónak ítélte, hogy végül be sem mutatták. A film így is eljutott azonban egy nemzetközi dokumentumfilm fesztiválra, ahol Lotar képsorai a szakma és a nézők osztatlan elismerését váltották ki, és a szerzőt egycsapásra a filmművészet nagy operatőrjei közé emelték. (A Jeu de Paume vetítőtermében hosszabb részlet látható ebből a dokumentumfilmből.)
Eli Lotar: A villette-i vágóhídon, 1929, Collection Centre Pompidou, Paris, MNAMCCI © Centre Pompidou, MNAM-CCI, Dist. RMN-Grand Palais
Ennek ellenére Lotar a későbbiekben is az állóképeket részesítette előnyben, és többek között régi művészbarátjáról, Alberto Giacomettiről készített emlékezetes portréfelvételeket.
A Jeu de Paume kiállítása szinte lehetetlen feladatra vállalkozik, amennyiben megpróbálja ráirányítani a figyelmet Lotar életművének minden szegmensére. Emiatt aztán – bár a kiállított művek mindegyike jelentős alkotás – csak kaleidoszkópszerű képet alkothatunk Lotar zseniális sokoldalúságáról. Mélyebb, átfogóbb áttekintést művészetéről a róla a kiállítással párhuzamosan megjelent tanulmánykötetből kaphatunk.
Eli Lotar: Aubervilliers (still a dokumentumfilmből), 1945, Collection Centre Pompidou, Paris, MNAM-CCI © Centre Pompidou, MNAM-CCI, Dist. RMN-Grand Palais / fotó: Philippe Migeat
A cikk lejjebb folytatódik.