A Rembrandt és a holland arany évszázad festészete című tárlat még meg sem nyílt, amikor máris komoly nemzetközi sikert aratott, a megnyitó előtti napokban ugyanis Budapestre látogattak a holland és flamand művészet kurátorait tömörítő nemzetközi hálózat, a CODART tagjai, akik nagy elismeréssel nyilatkoztak a látottakról. Maga a CODART is figyelemre méltó képződmény: olyan non-profit alapítvány, ami elsősorban a holland kormány anyagi támogatásával működik azzal a céllal, hogy tovább öregbítse a holland festészet nemzetközi hírnevét, előmozdítsa a szakmai információ- és tapasztalatcserét azok között, akikre kulcsszerep hárul ebben a munkában. 50 ország 300 múzeumának több mint 600 kurátora – köztük a budapesti Szépművészeti Múzeum és az esztergomi Keresztény Múzeum vezető munkatársai – alkotják a tagságot; a szervezet programjainak egyike a CODART Focus, melynek keretében a tagok, rendszerint egy-egy kiállításhoz kapcsolódva, különböző országokba látogatnak; a célországok közé kerülni már önmagában megtiszteltetés. A budapesti tárlat kurátora, Ember Ildikó, a 17. századi holland festészet nemzetközi hírű kutatója külön elismerésben is részesült: Vilmos Sándor holland király a „holland festészet nagyköveteként” végzett több évtizedes munkásságért az Orange-Nassau Rend lovagnőjévé avatta; a kitüntetést Gajus Scheltema budapesti holland nagykövettől vehette át.
Rembrandt Harmenszoon van Rijn: Önarckép/Self Portrait, ca. 1628/29,
Alte Pinakothek, München
Egy blockbustert jól jellemez néhány szám; essünk túl először ezeken, hogy utána már a művekkel foglalkozhassunk. A holland festészet legfényesebb évszázadát, a 17-iket 100 művész 178 alkotása reprezentálja; ezek közel egynegyede a Szépművészeti Múzeum saját, nemzetközi rangú, félezer tételt számláló holland gyűjteményéből származik, a többit mintegy 50 külföldi köz- és magángyűjteményből sikerült megszerezni. Magát Rembrandtot 20 alkotása képviseli, melyek ugyan nem adhatnak teljes keresztmetszetet munkásságáról, de annak minden korszakát felölelik, kezdve a legelső sajátkezű alkotásaként számon tartott, Szemüvegárus című festménytől egészen utolsó ismert önarcképéig. Vermeert, a korszak másik, saját korában kevésbé nagyra tartott festőfejedelmét 3 alkotás reprezentálja – ez sem kis szám, ha figyelembe vesszük, hogy ma összesen 37 művet tekintenek sajátkezű alkotásának. A tárlat előkészítését négyéves munka előzte meg, a költségek elérik a félmilliárd forintot.
A külföldről kölcsönzött képek biztosítási értéke meghaladja a háromszáz milliárd forintot, egyedül a londoni National Galleryből érkezett Rembrandt önarckép biztosítási értéke 25 milliárd forint. Apropos London: napokkal a pesti tárlat előtt nyílt meg a National Galleryben a Rembrandt munkásságának kései korszakára fókuszáló nagyszabású, az amszterdami Rijksmuseummal közösen szervezett kiállítás; első pillanatban talán nem tűnik szerencsésnek az egybeesés, mivel nyilvánvalóan nem könnyítette meg néhány kiszemelt mű kölcsönvételét, ugyanakkor a két tárlat együtt erősíti a „Rembrandt-mániát”, ami Budapestnek is több külföldi látogatót hozhat. Ráadásul a londoniak a nem az ő kiállításuk korszakához tartozó Rembrandt-önarcképet nyilván könnyebb szívvel adták kölcsön egy olyan időszakban, amikor maguk is tucatszámra fogadják külföldről a mester kései remekműveit. Szokás ilyenkor a nagyobb hatás kedvéért felsorolni a kölcsönadó múzeumokat is; mi ettől most eltekintünk, de tény, hogy a lista impozáns; a Louvre-tól a Rijksmuseumon át a New York-i Metropolitan Museumig szinte valamennyi „blue chip” rajta van. Inkább azt említjük meg, hogy hazai múzeumokból – az egri Dobó István Vármúzeumból és az esztergomi Keresztény Múzeumból – és itthoni magángyűjteményekből is sikerült gazdagítani a tárlat anyagát. A kölcsönkapott képek nagy száma és minősége jelzi, hogy a Szépművészetit komoly partnernek tekintik a világ vezető múzeumai és persze az is sokat nyom a latba, hogy jó „cserealappal” rendelkezik. Nem elhanyagolható a „humán tényező” szerepe sem; a megnyitó előtti sajtótájékoztatón Ember Ildikó kurátor Baán László személyes kapcsolatainak jelentőségét hangsúlyozta, míg Baán éppen az ő szerepét méltatta; vélhetően mindkettejüknek igaza volt.
Rembrandt Harmenszoon van Rijn: A festő önarcképe harmincnégy éves korában/
Self Portrait at the Age of 34, 1640The National Gallery, London
A 20 Rembrandt és a 3 Vermeer a közönségsikerhez elég is – Vermeer-kép egyébként még sohasem volt látható Magyarországon –, egy jó kiállításhoz, a szakmai sikerhez azonban ennél több kell: legfőképp egy meggyőző magyarázat arra, miért termelt ki a 17. századi Hollandia – szinte szükségszerűen – olyan zseniket, mint az említett két mester. Kell egy történelmi háttér, annak felvázolása, hogyan lett Hollandia korának egyik nagyhatalma, hogyan hatott a példátlan gazdasági fellendülés a polgárosodásra, az emberek életmódjára és gondolkodására, a művészetek iránti igény korábban sosem látott felerősödésére, hogyan járt együtt a jólét, az élet élvezete a protestantizmus szelleméhez illő mértéktartással. Mire eljutunk a kiállítás központi, a Rembrandt-művek túlnyomó többségét felsorakoztató és a mesternek a kortársakra gyakorolt hatását nyomon követő terméig, gazdagon illusztrált választ kapunk ezekre a kérdésekre is.
Johannes Vermeer: Az asztronómus,/ The Astronomer, 1669
Párizs, Museé du Louvre
A Rembrandt-teremben pedig megértjük azt is, hogy őt nem egy korabeli vagy az utókor által kreált sztárkultusz emelte társai fölé. Sok nagyszerű munkát láttunk az addigi termekben is, a különbség mégis nyilvánvaló, még ha sokszor szavakba nehezen is foglalható. Ami bizonyosnak látszik, hogy Rembrandt nemcsak a festészetről – példának okáért a képkomponálásról, az ecsetkezelésről, a fények használatáról – tudott kortársainál is többet, hanem az emberekről is; kevés szemből lehet úgy kiolvasni sorsokat, mint azokéból, akik Rembrandt portréin, közte önarcképein néznek farkasszemet velünk. Erről még azok a művei is meggyőznek, melyekkel nem jut el olyan magasságokba, mint az alig 23 évesen festett, Münchenből kölcsönkapott, vagy a már említett, Londonból érkezett, 34 évesen készített önarcképével.
Mint a kiállítás több más egységében, a Rembrandt teremben is találkozunk olyan művel, ami egykoron magyar tulajdonban volt. A legtöbb Rembrandttal valaha az Esterházy-gyűjtemény büszkélkedett, de voltak Rembrandtok Nemes Marcell és Ráth György kollekciójában is. Bár e művek többsége idővel a Szépművészeti Múzeum birtokába került, a múzeum ma mégsem rendelkezik egyetlen, jelenleg Rembrandtnak tulajdonított festménnyel sem; volt, amit már bekerülése előtt más művésznek tulajdonítottak és volt, aminek attribuciója az elmúlt évtizedekben változott. Ami a szakemberek mai álláspontja szerint is minden kétséget kizárólag sajátkezű alkotás, az az a két festmény, ami Nemes Marcell tulajdonában volt, ő azonban nem sokáig birtokolta őket; műkereskedőként hamar túladott rajtuk. Az 1635-ben született Minerva, a tudomány pártfogója most a kiállítás idejére visszatért Budapestre a New York-i Leiden Gyűjteményből, míg a másik kép, a még korábbi Aranyláncos férfi képmása ma a Chicago Art Institute egyetlen olajképe Rembrandttól. (Az egyéb, egykoron magyar tulajdonú művek között szerepel a kiállításon Abraham van Beijeren csendélete is, ami valaha szintén Nemes Marcellé volt és legutóbb 2010-ben, egy Christie’s árverésen cserélt gazdát.)
Hendrick Avercamp
Téli táj korcsolyázókkal/Frozen River with Ice Skaters
1610–1615 körül | ca. 1610–1615
Budapest, Szépművészeti Múzeum
A reattribúció persze nemcsak az egykor magyar tulajdonban lévő műveket érte utol: a szerzők neve mögötti helyenkénti zárójeles kérdőjel, a „Rembrandt műhelye, valószínűleg Govaert Flinck és Gerritt Dou”; a „Rembrandt köre vagy követője” típusú megfogalmazások, továbbá az egyes képek proveninenciájáról írottak jelzik, hogy a szerzők kilétéről folytatott szakmai vita számos alkotás esetében még nem zárult le és teljes bizonyossággal talán soha nem is lesz lezárható. Ritkábban ugyan, de az is előfordul, hogy nemcsak a szerzőről, hanem arról is vita folyik, hogy mit ábrázol egy-egy alkotás. A Jelenet enteriőrben címet viselő Rembrandt-festmény például a művészettörténészek korábbi álláspontja szerint a la main chaude nevű játékot (magyar nevén a seggrepacsit) örökíti meg. Más hasonló témájú műveket, illetve Rembrandt érzelemábrázoló képességeit figyelembe véve sokkal valószínűbb azonban, hogy a korábban Willem de Poorter művének tartott festmény egy veszekedés szereplőit ábrázolja.
A történelmi-társadalmi háttér bemutatása tehát, helyesen, megelőzi a csúcspontot jelentő Rembrandt-termet, a valós, „fizikai” háttér illusztrálása, a városi életet ábrázoló, illetve a tájképek ugyanakkor követik azt és egyben zárják a kiállítást. Feltételezhető, hogy a látogató kicsit elfárad már, mire idáig jut, de hogy figyelme ne lankadjon, arról elsősorban a három itt elhelyezett Vermeer-festmény gondoskodik. A minden bizonnyal párdarabként készült Geográfusról és Asztronómusról stílszerűen azt mondhatnánk, a csillagok szerencsés állását jelenti, hogy a Frankfurtból és Párizsból érkezett két mű néhány hónapig most újra együtt látható. Témája miatt is izgalmas munka a harmadik Vermeer-festmény, A katolikus hit allegóriája. Vermeer, akárcsak a hollandok többsége, protestáns volt, ám hogy feleségül vehesse katolikus kedvesét, áttért a katolikus hitre. A szokatlan ikonográfiájú mű minden bizonnyal egy katolikus magánember megrendelésére készülhetett.
A Rembrandt- és Vermeer-művek pozicionálása nemcsak a kurátori szándék érvényesítése szempontjából sikerült jól, hanem „taktikai” szempontból is, jó esélyt adva arra, hogy az a látogató is elidőzzön más munkák előtt is, akit csak a két „szupersztár” neve vonzott be a kiállításra. Minden terem kínál magával ragadó műveket, kezdve a kizárólag Hollandiában divattá vált csoportportrékkal, a caravaggisták, így Gerrit van Honthorst és Hendrick ter Brugghen művein át Michael Sweerts elbűvölő fiatal szolgálólányáig, vagy Jan van Goyen és Salomon van Ruysdael későbbi századok tájképfestészetét is nagyban befolyásoló műveiig.
Aert Pietersz: Dr. Sebastiaen Egbertsz. anatómai leckéje/ The Anatomy Lesson of Doctor Sebastiaen Egbertsz., 1603
Amszterdam/Amsterdam, Amsterdam Museum
A tárlat legutolsó műtárgya meglepő módon egy kortárs magyar művész munkája: Forgács Péter Rembrandt-morfok című alkotása szerepelt már egy korábbi, kortárs magyar Rembrandt-reflexiókat bemutató tárlaton is és a holland mester 37 híres önarcképét dolgozza fel és úsztatja egymásba egy speciális szoftver segítségével. Érdekes, játékos, és egyben gondolatébresztő alkotás, ami a tárlaton „élőben” kitűnő ötlet, de a katalógusba nem véletlenül nem került bele, annak ívét megtörte volna. A katalógus egyébként feltétlenül megérdemel még egy dicséretet: az, hogy minden egyes kiállított művet jó minőségű egész oldalas színes reprodukció örökít meg, ilyen nagyszabású tárlat esetében ma már norma, az azonban ritka, hogy a bevezető esszék mellett valamennyi műhöz is külön tanulmányok tartoznak, amiket az adott időszakkal foglalkozó ismert hazai és külföldi szakemberek írtak.
A kiállítás 2015. február 15-ig látogatható.
A cikk lejjebb folytatódik.