A Ludwig Múzeum két, egyaránt június 26-ig látogatható kiállítása is a „könnyűzene” és a képzőművészet kapcsolatával foglalkozik. A berlini Bethanienből érkezett Szenvedély. Rajongás és művészet című tárlat a sajtószöveg szerint „az internet és a közösségi média elterjedése előtti időszak, a 60-as, 80-as évek zenei rajongói magatartását járja körül”, a Rock/tér/idő pedig a magyarországi popzene és képzőművészet kölcsönhatásait „vizsgálja”.
Raymond Pettibon lemezborítói a Szenvedély c. kiállításon. Fotó: Glódi Balázs
Az első kiállítás nem érdemel különösebb kritikát. Én legalábbis elég hamar – úgy két-három terem után – elvetettem a gondolatot még az első megtekintés után, áprilisban. Egyszerű, dobozolt külföldi anyagról van szó, kevés kivételtől eltekintve ismeretlen művészek változó színvonalú munkáinak, izgalmas borítótervezők mini-portfólióinak és hatásvadász falszövegeknek az együtteséről. Utóbbiak ráadásul helyenként igencsak „egyszerűen” vannak lefordítva: „Daniel Richter a társadalmi konvenciók fellazításának elkötelezettje. Hogy ne váljon maga is emlékművé, szívesen fűrészelgeti saját talapzatát.”
Klaus Killsch: Halott őrültek, egyesüljetek! 2015, kollázs, olaj, vászon, fotótapéta. 200×200 cm. Fotó: a művész jóvoltából /Magnetberg, Berlin
Összességében a tárlat se nem jobb, se nem rosszabb, mint az első teremben kiállított Klaus Killsch-mű, a Halott őrültek, egyesüljetek!, ami legfeljebb egy igényesebb lemezborító színvonalát hozza. Elképzelhető, hogy néha ilyen is kell, talán növeli a múzeum látogatottságát. Ki tudja milyen úton-módon került az anyag Budapestre, még az is lehet, hogy ingyen.
Kiállítási enteriőr Ravasz András művével. Fotó: Glódi Balázs
A Rock/tér/idő viszont már más történet. Ez a kiállítás magyarországi műveket mutat be, olyan műveket, amelyeket ismerünk – talán túlságosan is –, és innen nézve a kortárs művészet és könnyűzene viszonya sokkal inkább vizsgálhatónak tűnik, mint a Bethanien meganarratívájában. Ráadásul a magyarországi művészetben a hatvanas évek óta számos zenei szál feldolgozatlan vagy csak részben feldolgozott. Zenekarok a Spionstól (Molnár Gergely, Najmányi László) az Albert Einstein Bizottságig (itt neveket sem kell sorolnunk), műhelyek és színterek a BBS-től az FMK-ig, a Fekete Lyukig. De ha képzőművészet, rockzene és történet, akkor evidens a 2.Műsor zenekar Gerhes Gáborral és Ocztos Istvánnal, a Balkán Tourist Kistamás Lászlóval, de említhető a HÚS, az Art Deco, a BP. Service, a Lacht el Bahhtar is, képzőművész, fotográfus, designer tagokkal. Vagy Vető János szerepe zenei szituációkban (pl. Európa Kiadó), Tóth Gábor és zajzene projektjei, Bernáth(Y) úttörő tevékenysége a hazai techno-ban, Dr.Máriás és az ex-jugoszláv jazzpunk, de citálhatnánk Erhardt Miklós nevét is. Számos képzőművész életmű, millió zenei, popkulturális vonatkozással. De nem mellékes kérdés az sem, hogy ma milyen a zene és a képzőművészet viszonya? És nem csak azért, mert sok művész zenél is. Milyen inspirációkkal szolgál a könnyűzene a képzőművészet számára és viszont, tehát vannak-e igazi kölcsönhatások és valós alkotói kapcsolatok, vagy mindez kimerül néhány MOMÉ-s videoklipben?
Csiszér Zsuzsi munkája. Fotó: Glódi Balázs
Akad tehát kérdés bőven, a Rock/tér/idő azonban éppen azért sokkal nagyobb csalódás, mint a berlini tárlat, mert nemhogy nem ad választ az ilyen kérdésekre, de még csak meg sem fogalmazza őket. Nem tudom mennyi ideje volt a kurátornak összeállítani az anyagot, de gondolom, nem lehetett sok. Mint ahogy feltételezem, idő hiányában maradtak el a falszövegek is, és lett a kiállítás összességében olyan amilyen. Az első terem még csak összeáll valahogy, utána azonban hamar nyilvánvalóvá válik, hogy itt csupán egy, a berlini mellé sebtében összetákolt, éppen elérhető művekből összeválogatott tárlatról van szó.
A Ravasz András A főnők megbolondult című installációjával nyitó tárlat a falon olvasható szöveg szerint „nem enciklopédikus igénnyel, hanem jellegzetes művészi stratégiák mentén közelít az elmúlt évtizedek kulturális közegéhez.” Ám hogy melyek ezek a művészi stratégiák, az nem minden esetben nyilvánvaló, a termek ugyanis csak címeket kaptak, azoknál pontosabb magyarázatokat sajnos nem. A Bernáth(Y) Sándor, Hajas Tibor, Komoróczky Tamás, Sarkadi Péter, Uglár Csaba, Várnai Gyula, és a Zuzu-Vető páros műveiből álló együttesből leginkább valami popos, punkos kritikai attitűd olvasható ki, de hogy ez az egység miért kapta a Hideg emlékezet címet, számomra legalábbis rejtély. A Média című teremben Gáldi Vinkó Andi fotóinak, Szabó Eszter Ágnes és Pittmann Zsófi falikárpitjainak, illetve Uray Ágnes Saját hang című 27 festett fatáblából álló sorozatának „együttállását” is érteni vélem, de az egész falat betöltő, a könnyűzenei tendenciákat a hatvanas évektől napjainkig bemutató grafikonnak a kiállításba implikálását már nem. Hacsak nem úgy, hogy oda éppen nem jutott más.
A Cseh Tamásról szóló terem részlete. Fotó: Rosta József / Ludwig Múzeum Kortárs Művészeti Múzeum
A jelek a falakon, a Gruppo Tökmag és Komoróczky Tamás munkáival leginkább a street- vagy public art felől értelmezhetők, noha itt nem teljesen egyértelmű, hogy miért kapott helyet Felsmann István Britney dolgozz című videója. A Jelen gyűjtés Brükner János, Csiszér Zsuzsi, Nagy Kriszta Tereskova és Kostil Danila munkáit tartalmazza – amelyek között az lehet a kapcsolódási pont, hogy mindegyik 2000 után készült –, az Indiánok vagyunk című pedig Cseh Tamásra koncentrál. Nagyon nem világos, Cseh Tamás miként kerül ebbe a kontextusba – nem mintha az életműve ne volna jelentős. De nem rock, és nem szubkultúra, abban az értelemben, ahogy a hazai underground fő vonulata volt, és nincs sok köze a képzőművészethez sem. Nem mellékesen: az Indiánok vagyunk… pedig Kőnigh Péter egykori együttese, a Ciklámen dalának refrénje (Indián dal, 1985).
Koncertplakátok a nyolcvanas-kilencvenes évekből, az Artpool Művészetkutató Központ gyűjteményéből, és Ravasz András hanginstallációja. Fotó: Rosta József / Ludwig Múzeum Kortárs Művészeti Múzeum
A Big Data címet viselő terem szemközti fala a 80-as évekből származó, az Artpool Művészetkutató Központban található koncertplakátokkal van kidekorálva. Itt kaptak helyet a Koszits Attila újságíró gyűjteményét, és az egész hazai új hullámot meg- és körülíró, szintén nagy plakátkollekcióval bíró Szőnyei Tamás újságíró, illetve az Artpool archívumát ábrázoló fotók, meg Ravasz András Music Box című interaktív hangistallációja is, de mindez kevés ahhoz, hogy megmentse ezt a termet. Önmagukban a plakátok annyi esztétikai, kulturális, társadalmi, kommunikációs kódot mutatnak és vetnek fel, hogy ki- és felfejtés nélkül kihagyott ziccer ez a válogatás.
Az Archívum című tér viszont már igazi mélypont. Érintőképernyők segítségével lehet itt virtuális túrákat tenni az Artpoolban, a Budapest Music Center Zenei Könyvtárában, a Magyar Rádió Hangarchívumában, illetőleg a Rockmúzeumban! A kiállításhoz tartozik még egy Sötétkamra elnevezésű szoba is, ahol folyamatos jelleggel vetítenek zenés témájú dokumentumfilmeket, de amelyek között még véletlenül sem szerepel a címet inspiráló, Xantus János rendezte Rocktérítő.
Szenvedély. Rajongás és művészet
2016. június 26-ig
Rock/tér/idő
2016. június 26-ig
A cikk nyitóképe: Rock/tér/idő kiállítási enteriőr. Forrás: Ludwig Múzeum Blog
A cikk lejjebb folytatódik.