Viszonylag ritkán ad interjút, így örültünk, hogy az artPortallal kivételt tett. Filozófikus válaszokat kaptunk, a folyamatos elmélyülés, gondolkodás és útkeresés belső szótárát. Nem könnyű dekódolni olykor, de mindenképpen tanulságos, miként gondolkodik munkáiról Nádler István.
Fotó: MTA / Hans-Ludwig Bohme
artPortal (aP): Új munkáiról egy korábbi kiállításának, a címe jutott eszembe: Mindig és újra. Az életpályája mottója is lehetne, hiszen a váltások meghagynak kézjegyeket a korábbiból, úgy születik meg az új korszak.
Nádler István (N.I.): Most a spirál foglalkoztat, amely nem más, mint felfelé irányuló mozgás, ahol a dolgok más-más szinten, mindig és újra ismétlődnek, de az ismétlődésben nem az azonosság, hanem a különbség lesz a meghatározó. Egész pályám talán erről a felfelé ívelő mozgásról szól, ahol a külső és belső spirál relatíve együtt halad, egy egyetemes konstrukción belül, aminek alapjait még a főiskolán megismert Hamvas Béla írásainak köszönhetek. Meghatározó szerepet kap a függőleges, mint szellemi irány, a vízszintes, mint létsík, és a kettő metszéspontja a közép.
aP: Mit jelent a közép?
N.I.: A közép a harmónia, ami az ellentétes erőket egyesítő szándékkal oldja. A közép nem más, mint a lélek harmóniája, az a ritka pillanat, mikor az ego nem figyel, nem akar. Mindig ennek a középnek valamelyik ellentétes oldalán áll az ember. Egész pályám e két oldal ismeretéről, feldolgozásáról szól. Közvetlen a főiskolai évek után megpróbáltam a két oldalt közelítve a középhez, harmóniát létrehozni, de rá kellett jönnöm, alkatomnál fogva számomra az intuitív oldal sokkal erősebb, így nem jöhetett létre a vágyott harmónia. Az 1966-os Velencei Biennále amerikai pavilonjában látott hard-edge munkák erősen hatottak rám, s pillanatok alatt sajátommá tettem ezt az alapállást. Ezzel egy időben találtam meg a magam formavilágát, amelyben 1980-ig dolgoztam.
aP: Mi a gesztus-festészet lényege önnél?
N.I.: A pillanatra vonatkozik és a felismerésen alapszik, aminek intenzitása és energiái hozzák létre az állapotot. Itt még nem szabad elkezdeni a munkát, tovább kell lépni egy ismeretlen, de vonzó közép határán belülre, amihez bizonyos elszántság és bizalom szükséges. Ez képzeletbeli lépés csak, de a minden irányban nyitott végtelen és a szabadság az, ami képes összekötni engem egy segítő, sajátomtól eltérő, összetett erővel. A lejátszódó folyamatok gyorsak, és pillanathoz kötöttek. S a legszebb, hogy egótól mentesek.
aP: A 2003-as év újabb korszakot nyitott művészetében. Ehhez hasonló volt a fekete-korszak lezárása, vagy az idén ősszel a Várfok Galériában nyílt Dimenziók című kiállítás is. Mi alakítja az egyes határfeszegetéseket, határátlépéseket?
N.I.: Az idővel együtthaladó intuícióval mindig jó viszonyban voltam. Mindig pontosan és időben kaptam a jelzéseket a mikorra és a hogyanra, de ez nem azt jelentette, hogy feszültségmentesek voltak ezek a folyamatok. Az 1968-80 közti geometrikus korszakom annyira a sajátom volt, hogy nyugodtan dolgozhattam volna tovább benne, de 1977-től tudatosan akartam távolodni a geometriától. Formai előkészítésként kezdtem használni a fehér színt, ami oldotta, lebegővé tette a zárt formákat. 1980-ra lezártam a geometriát, ami radikális, nehéz és bizonyos értelemben kíméletlen volt. De a korábbi tapasztalatok kezdtek beérni. Dieter Honisch, a National Galerie Berlin akkori igazgatója, megrendelt egy 3x3x3 méteres plasztikát, ami a múzeum belső udvarába került. Továbbléptem volna, de hosszú időre csak a mozdulatlan csendet érzékeltem. Megoldásnak azt láttam, ha az első képekkel Malevicshez fordulok, az akkor használatos computer szalagok segítségével. A képek címe Üzenet Malevicsnek volt. Ha áttételesen is, de segítettek egy újabb, tíz éves periódust elindítani, ahol a rögzült szabadságkép belső vetülete irányított az úton. Nem a hagyományos festészeti utat akartam folytatni, s az ecset helyett computer-szalagok rendszerét használtam.
aP: Tudom, hogy amikor fest, szinte mindig zene szól. Az egyes festői korszakokkal párhuzamosan talál rá új zenei formákra, stílusokra?
N.I.: Amikor festek, nem mindig szól a zene, de amikor belépek a műterembe, azonnal bekapcsolom a rádiót. Nagyon jól leválaszt a kinti dolgokról s más szintre emel. A zene stílust ad, formát alakít. A repetitív zene a nyolcvanas évek elején segítette azt az elképzelésemet, hogy a gesztus, amit kiírok, ne csak belső automatizmust kövessen, mint például Pollock esetében, hanem a tudat és érzet figyelmével íródjon. Ezt az 1999-ig tartó periódust olyan mérvű nyitottság jellemezte, ami nem ismert határokat az élmény és a megvalósítás között. A zenében Bachtól Cage-ig, a Bibliától a filozófiáig szinte minden élmény képi formát kapott.
aP: Az új színek használata a formai változásokat előlegezi meg?
N.I.: Nekem a szín a meghatározó, a forma csak keret. Főiskolás koromtól kezdve egészen 2003-ig tudatosan arra törekedtem, hogy eltávolodjak, megszabaduljak a formától. A forma inkább a tudathoz kapcsolódik, míg a szín az említett közép közösségéhez, ahol a lélek, a szabadság és a végtelen erői kapnak alakító szerepet. Amikor 2003-ban eljutottam a fekete alapon fekete képek transzcendens világába, jelentését vesztette, és megszűnt a forma szerepe. Úgy érezhettem, szándékom szerint megérkeztem, de 2005-ben ráéreztem a színnek egy másfajta, fénytől átvilágított, szellemibb karakterére, ami az irány és az út folytatása szempontjából 180 fokos fordulatot vett a fehér és a vele rokon szellemi fény irányába. Ezzel a váltással beléptem abba az egyetemes léptékű közegbe, amiben a függőleges, a spirál és a „dimenziók” folyamata természetessé vált.
aP: Megkönnyebbülést hozott a spirál forma ?
N.I.: Talán a felismerése annak, hogy mindig velem volt.
aP: 2013-as, Kibontva című kiállítása a megtalált spirál témát boncolta tovább. Ez – talán mert nehéz a váltás – átkötés egyik korszakból a másikba?
N.I.: A léptéket tekintve túl nagy váltások természetesen feszültséggel, esetleg zavartsággal járnak, de amikor ez oldódik, és az irány megvan, akkor az úton való haladás könnyed szemlélődéséhez hasonlít egy-egy felismerés, ami a megvalósítás kapcsán újabbakhoz vezet el. Ilyen volt a 2013-ban festett képek témája is, ahol a szín szempontjából közeledtem a középhez. Ha a fekete ellentéte a fehér, akkor a közép a szürke. 2014-ben az ellentétek két világa közt feszülő közép, mint egy rezonáns húr, reagál a közeledő szándékra. Kétméteres képek ezek, ahol a létrehozásban megnyilvánuló erők szabadon, a felkészüléssel arányosan tudnak megnyilvánulni. Hogy a folyamatban minél kevesebb erő, energia vesszen el, redukáltam a megvalósítás fázisait két-három lépésre. A képet a közép két egyforma félre osztja. Az egyik oldalon a kívánt szín már száraz, míg a másik oldal felületére festett színnek még frissnek kell maradnia, mert a beleíródó formát, gesztust nem hagyományos, hanem gumiecsettel jelenítem meg. A friss felületről induló gumiecset a folyamatban egyre több festéket tol maga előtt, s a száraz oldalra érve formázza tovább a szándékot. Így létrejön egy folyamatos mozgás, aminek egyik fele ideális, míg a másik megközelítő szerepet ad a véletlennek.
aP: Bár a közép, a tengely mindig jelen volt képein, el lehet jutni valóban a középig?
N.I.: Biztos, hogy nem. Bár ezt a közép aurájába tartozó területet gondolom olyannak, ahol a kivételezett pillanatok létrejönnek, de erről könnyebb vizuálisan beszélni, mint szavakkal. Képi dimenziók közt maradva, azt viszont határozottan mondhatom, hogy szeretném, ha minden képi megnyilvánulásom a lélek és az erő kapcsolatáról szólna, vagyis a középről.