A tavalyi Robert Mapplethorpe-kiállítás után itt egy újabb tabudöntögető tárlat a Ludwigban, A meztelen férfi. A férfiak társadalmi szerepének, identitásának alakulását bemutató kiállítás az utóbbi száz évben végbemenő változásokra reflektál, olyan művészek alkotásain keresztül feltárva a témát, mint Oscar Kokoschka, Egon Schiele, David LaChapelle, Artur Żmijewski, Hajas Tibor, Halász Károly, Marlene Dumas, Louise Bourgeois vagy Katarzyna Kozyra. Bécsben, a Leopold Museum-ban és Linzben, a Lentos Museum-ban már hódítottak a meztelen férfiak, most egy nem kevésbé prűd társadalmi közegben kellene „megtörténnie” a kiállításnak, amely botrányos nem akar lenni, provokatív azonban igen. Az artPortal a budapesti kiállítás két kurátorát kérdezte.
artPortal: Nem tartottak attól, hogy amíg a nőket lázba hozza a téma, a férfiak a mélyen gyökerező sztereotípiáknak köszönhetően esetleg húzzák majd a szájukat, mondván, miért kellene nekik meztelen férfiakat nézegetniük?
Turai Hedvig (T.H.): Érdemes foglalkozni ezzel a reakcióval is, mert azt jelzi, hogy vannak, akik sztereotip módon viszonyulnak a témához. Ez a kiállítás egyáltalán nem csak nőknek szól. Az, hogy ezzel a témával foglalkozunk, kihívás, szellemi provokáció, aminek az a célja, hogy jobban megértsük magunkat, a sztereotípiák működését, s talán hozzájáruljunk a lerombolásukhoz is.
Hogyan?
Simon Kati (S.K.): A kortárs múzeum már rég nem az az intézmény, ami elsősorban megőriz és piedesztálra emel. A Ludwig Múzeum is a társadalmi gondolkodás élő helyszíneként, kritikai platformként kíván működni, ami folyamatosan vitákat, diskurzusokat generál és olyan, sokszor tabunak számító témákat juttat be a köztudatba a képzőművészeten keresztül, amelyekről lehet és szükséges gondolkodni, nyíltan beszélgetni.
Ez nyugaton működik. És itthon? A húzódozót meg lehet győzni, hogy jöjjön el, nézze meg a kiállítást, nem fog fájni?
S. K.: Aki makacsul ellenáll, az igen kevés progresszív kortárs művészeti eseményre nem megy el. Mert fél ezektől a felvetésektől, a felmerülő kérdésektől.
Halász Károly: Testépítő reneszánsz modorban, 2000. A művész jóvoltából
T. H.: Elsősorban a konzervatív szemléletből adódhat, hogy a férfiak megriadnak, nem kíváncsiak vagy elzárkóznak a témától, holott a meztelenségnél jóval tágabb értelemben tekintünk a férfira. Nemcsak a női szerepeket, magatartást, viselkedést és életformát határozza meg a társadalom: ugyanezen szempontok szerint vizsgálhatjuk a férfiakat is. A férfiaktól elvárt tulajdonságok, szerepek épp úgy a történelem és a társadalom termékei, mint a női szerepek. Sokan persze nem örülnek annak, hogy ezeket nem tekintjük természettől adottnak, magától értetődőnek vagy örökérvényűnek. A kiállítás mondanivalójának megértését, értelmezését előadássorozattal, tárlatvezetésekkel is segítjük.
S. K.: A kiállítás a férfikép elmúlt száz évben bekövetkezett változásait követi nyomon. A meztelen test ábrázolása mindig is jelen volt a művészettörténetben, csak itt egy sajátos szemszögből, a férfin keresztül vizsgáljuk.
Mennyiben tér el ez a tárlat a linzitől? Annyi már a megnyitó előtt kiderült, hogy itt jobban dominálnak a közép-kelet-európai sajátosságok. Mi volt a koncepció?
S. K.: A linzi múzeum kiállítása majdnem háromszor ekkora területen, több mint 350 művel valósult meg. (A Ludwig Múzeumban 98 alkotó 124 műve látható, amiből 25 magyar és további 10 egyéb kelet-európai – a szerk.) Linzben természetesen hangsúlyosabban volt jelen az osztrák és német művészeti szcéna. Mi a tér szabta lehetőségekhez igazodva a saját közönségünkhöz alakítottuk a tárlatot, több közép-kelet európai művésszel. Az itthoni közönség ebben a kultúrkörben nőtt fel, ezért fontosnak tartottuk megmutatni, hogy itt is megjelenik a téma, s értelmezésre vár.
Hogyan zajlott a kiállításon látható hazai művek kiválasztása? A linzi és a magyar kurátorcsapat közösen válogatott?
S. K.: A kiállítás három osztrák kurátor kezdeményezésére született meg. Amikor a Ludwig Múzeum partnerként csatlakozott a Lentos Kunstmuseumhoz, Turai Hedvig, Bencsik Barnabás és én javaslatokkal segítettük a linzi kurátorok munkáját, akik arra kértek bennünket, hogy mivel ők kevésbé ismerik ennek a régiónak a művészetét, végezzünk előkutatásokat és tegyünk javaslatot, milyen művek kerüljenek az ottani kiállítás anyagába. Az általuk kidolgozott koncepció alapján összeállított művek listáját is közösen vitattuk meg, aztán a végső művészlistából mi válogattunk a budapesti kiállításra a mi tematikus egységeinknek megfelelően. Fontos, hogy a magyar művészettörténész kollégák által korábban elvégzett kutatásokra, a közelmúlt jelentős kiállításaira és publikációkra is támaszkodhattunk a kiállítás magyar vonatkozású anyagának összeállításakor.
Volt, amihez ragaszkodtak a linziek, vagy olyan, amit nem szeretettek volna látni a budapesti tárlaton?
S. K.: Nem. Szabad kezet kaptunk, ránk bízták, mit tartunk fontosnak.
Mennyi idő alatt jött létre a kiállítás?
T. H.: Csaknem két év alatt.
S. K.: Először 2011 áprilisának végén hallottam a kiállítás tervéről. Felmerült, hogy a Ludwig Múzeum partnerintézményként csatlakozik a linzi múzeumhoz, aztán júniusban, a Velencei Képzőművészeti Biennále megnyitóján leültünk a linzi múzeum igazgatójával. Megbeszéltük a legfontosabb kérdéseket, megvitattuk a kiállítás és a kapcsolódó publikáció koncepcióját, a feltételeket, majd hazaérkezve elkezdtünk kutatni és linziekkel folyamatosan együttműködve dolgozni a projekt előkészítésén. 2012 tavaszán Linzben már a végső művész- és műtárgylistát, a szállítás, katalógus részleteit egyeztettük. Ott egyébként tavaly októberben nyílt meg a tárlat, és idén februárban zárt.
Mi volt a kurátori munka legnehezebb része?
T. H.: A lemondás.
S. K.: Muszáj volt alkalmazkodnunk a tér adta lehetőségekhez, hogy létrejöjjenek a kompakt egységek. Volt olyan – hiába fájt nagyon -, hogy rá kellett ébrednünk: valami nem fog beleférni, és hiába nagyon izgalmas mű, ha bekerülne, megbillenne az egyensúly a tematikai egységen belül.
T. H.: Volt olyan is, amihez az utolsó pillanatig ragaszkodtunk: például Lakner László képéhez, amit még soha nem állítottak ki Magyarországon. (Az Önarckép önkioldóval című meztelen portré 1970-ben készült – a szerk.)
S. K.: Nem volt könnyű idehozni az Uffizi Galéria gyűjteményében található festményt, de kezdettől fogva tudtuk, hogy ezzel kell nyitnunk a kiállítást. Aztán egyre elérhetetlenebbnek látszott, részben a bürokrácia, részben az anyagi vonzatok miatt: speciális engedély, szállító, biztosítás kellett hozzá. Azt, hogy végül ki tudtuk állítani, a mű alkotójának is köszönhetjük, ő segített a problémák megoldásában.
Minden művet egyesével be kellett kérni?
S. K.: A múzeumok maguk vállalnak felelősséget a kölcsönzésért, biztosításért és szállításért. Minden egyes kölcsönzőt – magángyűjtőt, múzeumot, művészt – külön meg kellett keresnünk. Végül több mint hetvennel kötöttünk szerződést. Persze, a saját gyűjteményünkből is válogattunk: például Hajas Tibor – Vető János munkái, Koncz András és Ion Grigorescu képei, Jan Toomik videója látható a kiállításon. A régió művészeinek munkáin túl szerettük volna bemutatni két izrael képzőművész, Maayan Amir és Ruti Sela videóját. Ők cseten keresztül fiatal izraeli férfiakat invitáltak egy szállodai szobába. Erotikus filmforgatás helyett viszont egészen speciális interjúhelyzetbe hozták őket: bár levetkőztek, a meztelenség mégsem kizárólag testi jellegű, mert miután megnyíltak, olyan kényes kérdésekről vallottak, mint a férfiak katonasághoz, háborúhoz vagy emberöléshez való viszonya. A művek installálása azután már könnyen és flottul ment: két nappal a megnyitó előtt kész volt a kiállítás, már csak az utolsó képcédulákat javítgattuk.
Eltelt két hét a megnyitó óta. Milyen visszajelzések érkeztek?
T. H.: Az már kiderült, hogy az emberek rendkívüli módon érdeklődnek a test, a nemek kérdései iránt, s igény van arra, hogy komolyan beszéljünk a gender-témáról a művészetben is. Persze, van, aki mosolyog, viccelődik, de az első előadás sikeréből is azt látjuk, hogy igény van az információra.
A kiállítás június 30-ig tekinthető meg a Ludwig Múzeumban.
A cikk lejjebb folytatódik.