Ahogy arról már beszámoltunk, két magyar szereplője is lesz a június 11-én startoló európai kortárs művészeti biennálénak, a 11.Manifestának: Győri Éva Andrea és Nagy Kriszta x-T. Utóbbi művész 1998-as Kortárs festőművész vagyok című óriásplakátja a központi kurátorok által válogatott anyagban kapott helyet (The Historical Exhibition: Sites Under Construction), olyan művészek munkái mellett, mint Sophie Calle, Andreas Gursky, Julian Opie, Thomas Ruff vagy Ed Ruscha. A kiállítás kurátora Christian Jankowski, az idei válogatás mottója: What people do for money. A terveink szerint mindkét magyar művészt megszólaltajuk. Elsőként Nagy Krisztát kerestük meg.
aP: Hogyan érkezett hozzád a felkérés a Manifestán való részvételre?
Nagy Kriszta (N.K.): Senkit nem ismerek a szervezők közül, sokáig azt sem fogtam fel, miként találtak rám. Állítólag a kurátorok kezébe került egy könyv – nem Magyarországon -, amiben hosszú oldalakon keresztül taglalnak engem, és szerepel benne a Kortárs festőművész vagyok című munkám is. Ha nagyon megerőltetem magam, rémlik valami régi történet, hogy kaptam egy e-mailt amiben megkérdeztek, felhasználhatják-e a reprodukciót, és én nyilván igennel válaszoltam. A Manifestára több fordulóban válogatnak, bő egy éve már jelezték, valószínűleg visznek, de egyelőre ne beszéljek róla, szóval nem sokat tudok a körülményekről.
Kortárs festőművész vagyok. 1998. Plakát az FKSE 1×1 tábla című sorozata keretében a Lövölde téren. Fotó: Godot Galéria
aP: Tulajdonképpen ezzel az 1998-as óriásplakáttal váltál ismertté, kaptál érte hideget, meleget, de elindította a pályádat. A Manifesta fő témája a pénzről szól, tágabb értelmezésben arról is, hogyan lehet eladni a művészetet. Erre a kérdésre a te válaszod 18 éve ez a plakát volt. Most mit mondanál rá? Ugyanezt? Vagy másutt tartasz?
N.K.: Nem. Nekem ez a kérdéskör lett a végzetem. A feladatommá vált, hogy megtaláljam erre a választ. Felháborít, hogy itthon még mindig az van a fejekben, hogy csak halott művészeket lehet jól eladni, ezért mondtam el már sokszor, hogy én életemben szeretnék pénzt kapni a művészetemért, és ami eladatlan mű marad utánam, azt égessék el. Amikor ezt a munkát csináltam, nem volt még Magyarországon jóformán egyetlen kereskedelmi galéria sem, tulajdonképpen arra reagáltam, hogy semmilyen szinten nem tud eladni egy művész sem, néhány kivételtől eltekintve. Már kint volt az óriásplakát az utcán, amikor találkoztam az éjszakai a 4-6-os villamospótlón Szalóky Károllyal, a Várfok Galéria tulajdonosával, akivel félig-meddig baráti kapcsolatban voltam és megkérdeztem tőle: Mire vársz, miért nem veszel be az istállódba? Megcsináltam már pár komoly művet, a szakma is kanonizált, jól eladható művész vagyok, nem foglalkozol velem, és leszünk gazdagok? Azt válaszolta, hogy nem. Pedig akkor még nagyon kislány voltam, és nem fűződtek a nevemhez ilyen őrületes vérbosszúk, mint most – bár a magam részéről nem is értem, hogyan keveredek mindig botrányokba, ahogyan például a Kiscelli kiállítás kapcsán. A pályám elején eldöntöttem, fel fogok építeni egy Nagy Kriszta brandet, még ha hosszú időbe telik is. Ez az óriásplakát volt a brandépítés első támpillére. Soha nem tanultam ilyesmit, ösztönösen vágtam bele. Hozzáteszem, ebben az országban a mai napig nem tudja senki, hogyan kell eladni a kortárs művészetet, halott művészeket is csak keveseknek sikerül valódi, nagy léptékben, és egyetlen művészt sem ismerek, aki akár csak közelítőleg azon az életszínvonalon élne, mint mondjuk egy fogorvos, hogy a politikusokról már ne is beszéljünk. Majd ha meghalok, nekem is lesz egy olyan kiállításom mint El Kazovszkijnak, de életében neki sem járt ilyen nagyszabású tárlat. A múzeum előtt tekergőző sorokból következtetve, akár egy külföldről érkezett kiállítás is lehetett volna ott, nagy sztárokkal. Ehhez viszont meg kellett tennie azt a szívességet, hogy meghal. Akárki akármit mondhat, szerintem ez vérlázító. Így kell egy nagy művészt bemutatni. Ezt kopizzák le most a kurátorok velem, Fehér Lászlóval, vagy Szűcs Attilával! Mert az, ahogyan most vagyunk reprezentálva, az nagyon messze van attól, ahogyan El Kazovszkijt láthattuk a Magyar Nemzeti Galériában és ahogy őt prezentálták, az nagyon messze van attól, ahogyan kiállított az életében.
A Ludwig Múzeum Rock/Tér/Idő kiállításán 2016-ban. A művész jóvoltából
aP: Biztosan hallottad már azt a bon mot-t, hogy a legjobb művész a halott művész, mert nem szól bele a koncepcióba. Tedd a kezed a szívedre: te hagynád magad?
N.K.: Hajjaj… Gondolom, az nem kérdés, hogy egy komoly kurátor abba nem szól bele, hogy mit fessek, a többiben meg szabad kezet kapna.
aP: Az egyetemen, annak idején, mit szóltak a plakátodhoz?
N.K.: Maurer Dóra volt a mesterem akkor, vele a 76-os trolin futottunk össze, és ahogy elhaladtunk a plakátom előtt, mindketten kinéztünk az ablakon. Megkérdeztem, mit szól hozzá, mire Dóra azt válaszolta, kikéri magának, mert ő is festőművész, itt a kortárs festőművészetről van szó, és ő ezzel nem tud és nem akar azonosulni, rá is rossz fényt vet. Én meg azt gondoltam, át kell verekednünk magunkat azon az ostobaságon, hogy a kortárs művészet a.) nincs, b.) nem eladható, c.) ha eladjuk akkor jelképes összegért, és d.) ha nem eladásra készül, akkor természetes, hogy a művész ingyen dolgozik. Valamint a legfontosabb: ami mégis eladható, az csak rossz lehet, reklámra pedig végképp nincs szükség. Ez a mai napig változatlan, a képzőművészektől elvárják, hogy szerelemből vagy hivatástudatból dolgozzanak, munkájukért nem kapnak pénzt. Van egy ilyen „szakma”, zárójelben egyébként Isten kiválasztottjai vagyunk, és elvárják tőlünk, hogy ingyen dolgozzunk. Mi pedig csinálni akarjuk, és belemegyünk ebbe a méltatlan ajánlatba. Ha húsz évvel ezelőtt honoráriumot kérek a munkáimért, akkor ma nem vagyok itt, ahol vagyok. Mindent mindig a saját pénzemből hoztam össze.
aP: Az Orbán Viktorról készített portrésorozat nem változtatott ezen? Nem értél el egy új, másfajta kört vele?
N.K.: Eddig még nem derült ki. Valóban sok olyan vevője volt, akik életükben nem jártak még kortárs galériában, de ezek az emberek nem barátkoztak meg még azzal a gondolattal, hogy én valami mást is csinálok, aminek más szinten van az értékrendje. Még nem eresztették át magukon az általam húsz éve hangsúlyozott gondolatot, hogy aki gazdag, jó autó van alatta, és méregdrága kerti bútorba ül ki a teraszra a medencéje mellé, az vegyen egy értékes képet is a falára. De ha már emlegetted az Orbán Viktoros sorozatot, erős párhuzam vonható a Kortárs festőművész vagyok projekttel abban a tekintetben, hogy mindkét munka olyan, amiben benne van a korszellem, én mint művész megérzem ezt, ugyanakkor a szakmám értetlenséggel reagál. Érzem a bőrömön az elutasítást, szívemben felkészültem rá, hogy a kukába küldenek. Veszélyes játék volt, féltem is a kockázattól. Pedig annyira jó lenne, ha nemcsak az emberek, de a szakmatársaim is eleresztenék azt a hiedelmet, hogy a képzőművésznek tilos sztárnak lennie Magyarországon, mert aki sztár, az szar. Kellene egy varázsbot, amivel levarázsolhatnánk a hályogot a szemekről. A képzőművészeti közegben is mélyen gyökerező szabály, hogy nem lehet sikeres a művész életében, az pedig végképp nem lehet, hogy nagy pénzt keressen a munkájával. Amikor a bulvársajtó elkezdett írni rólam, ezzel egyidejűleg elindult az őrült féltékenykedés is, pedig ez nem változtatott semmit a luxushomeless státuszomon.
A Portéfestést vállalok című kiállításán, a Godot Galériában 2014-ben
aP: Rendben. De nem lehet, hogy ez inkább társadalmi kérdés és nem csak a te művészi közegedre érvényes? Általános vélekedés, hogy a művész – valódi műtárgypiac híján – akkor és csak akkor sikeres anyagilag, ha eladta magát, úgymond a hatalomnak.
N.K.: Persze, ez így van, a hiedelem szerint a művész ha gazdag, akkor nem alkot igazi műalkotásokat, csak kiszolgál valamit. Meggyőződésem, valahol Van Gogh is azért halt meg fiatalon, mert hiába készítette a zseniális műveit, egyet se tudott eladni. Ebbe bele lehet halni. Nota bene, évekig tudott mindenki El Kazovszkij súlyos betegségéről, akkor miért nem kapott lehetőséget egy ilyen nagyszabású kiállításra, hogy még ő is láthassa? Azért, mert akkor egyeztetni kellett volna vele, hogy kikerülhetnek-e tárgyak a nyilvánosság elé az intim szférájából? Nem tudom. Sajnálom, hogy maga az alkotó nem láthatta a kígyózó sorokat. Nekem most fogalmam sincs, el tudok-e menni a Manifestára, mert mérlegelnem kell, megengedhetetm-e magamnak ezt a luxust. Nem szégyellem, én szeretnék meggazdagodni a művészetemből. Ha engem és egy sikeres bankárt ráteszünk egy metafizikai mérlegre, akkor nem nyom többet az üzletember, mint én. Másképp mondom: ha erre a mérlegre Van Gogh-ot és a korabeli gazdag bankárt tesszük rá, senki nem fog a bankár fontosságára szavazni. Ebből a nézőpontból elfogadhatatlan, hogy időnként még mindig a 80 éves anyám támogatására szorulok. Ki kell szabadulni ebből a csapdából.
aP: Van előtted példa? Ismersz olyan nőművészt aki jómódú? Vagy olyan nőt, aki önerőből érhetett el üzleti sikert?
N.K.: Nem.
A Liget Galéria videóján, 2015-ben. Fotó: YouTube
aP: Ez a nők társadalmi helyzetének kérdéskörét is érinti? Vagy egyszerűen csak ellentmondásokat szeretnél feloldani: attól, hogy valaki művész, szőke és jól néz ki, a testét használja médiumként, még figyelni kellene a mondanivalójárara, a művészetére, sőt meg is fizethetnék?
N.K.: A legutóbbi testírás-sorozatomat, amiből most láthatók darabok a Ludwig Múzeum kiállításán, teljes egészében annak a problémának szenteltem, mi a magyarázata, hogy a férfiak őrületesen szerelmesek a fizikumomba, de az elmémmel nem merik magukat megmérettetni. A nő nem szexuális tárgy, és nem másodrendű azért, mert nő. Sok munkám szól arról, hogy csak azért mert nő vagy, ráadásul hosszú szőke hajú, micsoda hátrányban vagy minden szinten. Az Árpa Attilás képem hátterében is ez áll, nem tudtunk együtt dolgozni, mert nem a munkámra volt kiváncsi, hanem szexualitásomra. Ha nincs szőke hajam és szarul nézek ki, akkor dolgozunk, ha szép nő vagyok, akkor baszni akarnak, ám ha nemet mondok, akkor vége a munkának. A főiskolára is azért vettek fel csak harmadik nekifutásra, mert előtte mindig úgy mentem be a felvételire, mint egy nő, sőt, mint „jónő”. Kibontottam a hajam, piros miniszoknya, smink, atlétatrikó. Annyit értem el vele, hogy megüzenték a szüleimnek: ide démonokat nem vesznek fel. Ez egyébként megváltozott, ma már lehet dívának is lenni. A szakma mára elfogadta, létezik nőként kinéző női festő, aki nőies dolgokról csinál képet. De nem lehet emellett gondolkozni is, pénzt meg pláne nem kereshet belőle. Lehet, hogy akad olyan nő, aki megcsinálta azt, amire én vágyom, és meggazdagodott, de az tuti, hogy nem tud magának pasit szerezni ebben a pillanatban Magyarországon, ha jó csajnak tartják is. Félnek, reszketnek egy ilyen nőtől.
A nő egyetlen esélye, a hím szerelmének játékszere. (Árpa Attila projekt, 2003)
aP: Azt mondod, nem érted, miért keveredsz rendre botrányokba, miközben beleállsz egy sor konfliktusba. Időnként úgy tűnik a felhajtás vagy ha úgy pontosabb, a brandépítés kedvéért.
N.K.: Nem így van. Csak akkor vállalok be egy konfliktust ha muszáj, de akkor megverekszem, pedig ilyen meccsek kapcsán elvesztettem már egy sor embert. Hosszú távon gondolkozva, mégis meg kellett tennem. Művészi, személyes én-márkát építek, ebbe beletartozik például, hogy aki engem másol, azt le kell szednem magamról. Nem engedhetem meg magamnak, hogy összekeverhessenek másokkal, és konfrontálódnom kell akkor is, ha megrágalmaznak, mint a Kiscelli esetében.
aP: Min dolgozol most?
N.K.: Egy titkos projekten, amiről még nem nagyon akarok beszélni. De előre szólok, valószínűleg megint pénzt fogok vele keresni. Biztosan tudom, soha semmi olyat nem fogok csinálni, amit szégyellnem kellene, még soha semmit nem csináltam pénzért. Úgy értem csak „a” pénzért. Nekem nagyon fontos a szakmám. Húsz éve ugyanaz a mániám, nagyon jó művészetet kell csinálni, és azt eladni nagyon jól. Mint egy farmernadrágot, úgy kéne nyomni a művészetet is. Tudod kitől kéne brandépítést tanulni? Habony Árpitól. Csak megfelelő alanyt kell választani hozzá. Mindig készen állok a művészeti megmérettetésre. Választottam egy utat húsz éve, következetesen megyek rajta. A szakma – mérhetetlenül utálom ezt a szót – magát magas művészetnek tekinti, de ha most Andy Warhol ülne itt, őt is megvetnék. Én meg azt tartom gyávaságnak, ha nem azt mondom, amit gondolok. A szabadságharctól is az az ellentmondás veszi el a kedvemet, hogy most mindenki szabadságharcol. Az igazi szabadság magánnyal jár, az nem csapatjáték. Jól vagyok a magánnyal. A legfontosabb, hogy az agyamnak legyenek társai, pasikba is akkor szeretek bele, ha az elméjük vonz.
Mint férfi a férfivel, 2015 (testre írás / print). A művész jóvoltából
aP: Habony Árpád emlegetése ebben a kontextusban elég merésznek tűnik …
N.K.: Mondhatom Fekete Györgyöt is, aki azt mondja, hogy a művészeknek palota kell. Igaza van. Nem bojkottálni kéne, hanem valóban értékes művészettel kell megtölteni a palotát. Átvenni velük a leckét, kik alkalmasak a magyar kortárs művészet kornak megfelelő reprezentálására. Ők is brandet akarnak építeni, beemelni a helyére a magyar képzőművészetet, viszont nem jó tárgyakat fognak meg, más művészeket kell odatenni, mert amit akarnak, azt a jelenlegi gárdával nem lehet elérni, pedig azzal a pénzzel, ami nekik van, felépíthetnénk egy-két magyar szupersztárt. Bárcsak mondhatnám: vigyetek engem. Nem lenne jó a nemzetnek egy igazi képzőművész sztár? Olyan aki betörhet a világ művészeti központjaiba? De igen.
aP: Arról is van valamilyen víziód, hogyan kéne ezt csinálni? Mármint a magyar képzőművészeti világsztár felépítését.
N.K.: Egy képzőművészeti intézmény felállításáról álmodom, amire mindannyiunknak szükségünk van. Egy kortárs intézményről beszélek, ami híd lehetne Magyarország kormánya, és a – mondjuk így – liberális művészeti kánon közt. Ezen a módon oldódhatna a liberális művészek bojkottja az állammal szemben. Mert ami most van, ez a széthúzás ártalmas és kártékony mindannyiunknak, sőt, nem félek kimondani, a magyar képzőművészetnek. Zseniális kurátorok véreznek ki, és nagyszerű művészeken szánalmas, földönfekvő operett hősökként lép át Fekete György, könnyed mozdulattal, miközben interjút ad. Míg a Saul fia alkotói ugyanattól a kormánytól kérnek és fogadnak el 300 milliót, meg Kossuth díjat, amelyikkel mi nem dolgozunk együtt. Ne! Könyörgöm. Nem hiszem ugyanis, hogy az állam pénze nélkül eljutottak volna az Oscar díjig, mint ahogy én se jutok el állami pénz nélkül hasonló szintekre, és senki, de senki közülünk, és ne sértődjék meg itt egyetlen sikeres és elfogadott művész se. Én éppen erre a szintre vágyom, ott a helyem közöttük, azon a palettán szeretnék tündökölni egy másik színben, és noha nem vagyok nagy csapatjátékos, ott van a helye, éppen ezen a szinten, néhány nagyon jó festőnek is. Kérek szépen én is 300 milliót az államtól ennek az intézménynek, ja meg egy „palotát”, és akkor a kortárs képzőművészek is el fognak jutni a maguk Oscarjához. És dicsőségére lennének a hazának, miért is ne. Üresek volnának ma a múzeumok, ha annak idején nem tömik ki pénzzel Leonardót meg Goyát, meg a többieket. A kormánynak meg kell látnia, hogy a meglévő csatornákon a képzőművészek nem hajlandók kommunikálni, a képzőművészeknek pedig látniuk kell, hogy valamilyen más csatornán kommunikálniuk kell az állammal, mert a kortárs műtárgypiac még mindig annyira fejletlen, hogy képtelenség valódi nagy műveket létrehozni saját nyereségből. Nem fogom feláldozni a művészetemet egy ostoba politikai vita miatt! De fogalmazhatok úgy is, az én szintem, a művészetem efölött áll, és majd a történelem igazol. Az új kortárs intézménynek politikamentesen a művészei brandépítéssel kell foglalkoznia. De ne felejtsük el, jó művészetről beszélünk!
aP: Jó, de miért épp Habony „Árpi”?
N.K.: Mert Árpi művészetet tanult. Abban az iskolában ahol én. Szereti a művészetet, ami már abból is jól látszik, hogy a Szépművészeti Múzeumban rendezte a lagziját. És csaknem harminc éve imád és tisztel.
NAGY KRISZTA VIDEÓÜZENETE HABONY ÁRPÁDNAK ITT LÁTHATÓ.