A Nagydiófa utcában található Massolit Books & Café egy olyan független hely, mely egyszerre működik kávézóként, és többek között a progresszív politika, a gender-tudomány és a judaisztika témájában széles választékkal rendelkező idegennyelvű könyvesboltként. A krakkói Massolit „kistestvéreként” 2009-ben létrehozott családias hangulatú helyen egy kisebb galériatér is található, mely kortárs képzőművészeti kiállítások rendezésére szolgál. Ebben a térben volt látható Berei Zoltán Dadai járás című kiállítása, melynek révén betekintést nyertünk egy Budapesten élő kenézlői „dadaista” művész vizuális archívumába. A helytörténeti emlékezés és a személyes emlékek a kortárs képzőművészet eszközeit használva kerülnek feldolgozásra és bemutatásra. Interjú Berei Zoltán képzőművész-rajztanárral.
artPortal (aP): Az elmúlt néhány hónapban több kiállításod is nyílt olyan belvárosi helyszíneken, melyek elsősorban nem csak kiállítóhelyként működnek. Mit jelentenek számodra ezek a helyszínek, hogyan választottad őket?
Berei Zoltán (B.Z.): Lassan tizenhat éve élek a hetedik kerületben, és mostanra már úgy gondolok rá, mint egy kis falura, amit szinte teljesen belaktam. A három helyszín, ahol az elmúlt fél évben kiállítottam (Lumen Zöldséges, Gdansk Kávézó, Massolit Books & Café – a szerk.) mind a barátaim által vezetett helyek, mindennapos törzshelyeim. Közülük kettő is a hetedik kerületben, a lakásomtól pár száz méterre található. A közvetlen környezetem belakásához tartozik, hogy olyan helyeken állítok ki, ahol szinte minden nap megfordulok – a zöldségesnél, ahol a paradicsomot veszem, vagy a kávézókban, ahol a barátaimmal találkozom.
Fotó: Szántói Lilla
aP: Mit kell tudni a Dadai járásról, ami a Massolit kávézóban látható kiállításod címéül is szolgál?
B.Z.: A „járás” egy közigazgatási egység, melybe települések csoportja tartozik. A mai napig vannak járások, bár kevesen használják az elnevezést. A Dadai járás a régi Szabolcs megye nyugati részén feküdt, központja Gáva. A Bodrogköz déli területe az 1950-es járásrendezésig viselte a Dadai felső járás elnevezést. Úgy kapcsolódom ehhez a térséghez, hogy én is innen származom, Kenézlő nevű faluból. A falu szomorúan lepusztult, de mégis gyönyörű természeti környezetben található a Zemplén lábánál, Bodrogközben. A Dadai járás elnevezés számomra képzőművészként is fontos jelentést hordoz magában. Mikor képzőművészettel kezdtem foglalkozni, művészettörténeti tanulmányaim során már szimpatizáltam a dadaista művészet ellenálló szemléletével, ekkor azonban még nem tudtam, hogy létezik a Dadai járás, ráadásul én is onnan származom. Már a főiskolát befejezve, Budapesten egy lomtalanítás alkalmával talált elsárgult kis könyvben, egy úgynevezett „járásmutatóban” fedeztem fel, hogy Kenézlő a Dadai járás része. Innentől kezdve elindult egy lavina, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a szülőhelyem is determinálja, hogy dadaista művész legyek.
Fotó: Szántói Lilla
aP: Mit jelent dadaistának lenni a 21. században?
B.Z.: Nyilvánvaló, hogy ma már nem létezik a dadaizmus, és nem is az a célom, hogy az egykori dadaista művekkel versenyezzek. Számomra inkább a szellemiség, az alapállás a fontos. Kedvenc mottóm Tristan Tzarától, hogy „Az igazi dadaisták dadaellenesek”. Ezt a szemléletet próbálom alkalmazni az alkotás során, ezzel az eszközzel kortárs művészetet folytatva. A dadaistáktól tanult folyamatos nézőpontváltás számomra egy önreflexiós és önironikus eszköz is, amely az alkotásban visz előre. Ha belegondolunk, minden kortárs művész inspirálódik valamely korábbi irányzatból, legyen az a konceptuális művészet, a fluxus, vagy a dada.
Fotó: Szántói Lilla
aP: Hogyan került a kiállításra Farkas Bertalan?
B.Z.: Mint nemrég kiderült, Pecák Judit, a Massolit kávézó vezetője szintén a Bodrogközből, a Dadai járás pereméről származik, Pácinból, így egyértelmű volt, hogy valahogyan ő is szerepelni fog a kiállításban. Farkas Bertalan a szabolcsi Gyulaházán született, gyerekkorát ugyancsak a bodrogközi Pácinban töltötte, szülei ott éltek. A kiállításon bemutatott képeslapon Valerij Kubászov űrhajóparancsnokkal közös portréja látható. A képeslapot Judit küldte szüleinek a nyolcvanas években, melyben beszámol Farkas Bertalan hazalátogatásáról. Egy másik térségbeli hírességről készítettem a Filmkocka Czukor címet viselő multiplikát: Adolph Zukorról, a Paramount Pictures filmstúdió magyar származású alapítójáról, aki Ricsén, a Dadai járás központjában született. A kiállításon megpróbáltam azokat a személyes vonatkozásokat kiemelni, amelyek valahogyan a származási helyemhez kapcsolódnak, kontextusba helyezve magát a térséget is.
Fotó: Szántói Lilla
aP: A kiállításon sok visszatérő szimbólum jelenik a munkákban (pl. paradicsom, Godzilla, stb.), melyek már-már egy speciális magánmitológiát alkotnak. Mi a viszonyod ezekhez a motívumokhoz?
B.Z.: A motívumok kialakulásához fontos adalék, hogy ezek a szimbólumok két gyerekkori barátommal, a szintén Kenézlőről származó Pallagi Mikivel és Pásztor Attilával alkotott kenézlei falusi punk fuTuristák nevű csapatunk közös ötleteléseiből alakultak ki. A kilencvenes évek elején még úgy kezdtünk el ezekkel a motívumokkal, például a paradicsommal foglalkozni, hogy nem is tudtuk, hogy művészetet csinálunk. Mindehhez az adott inspirációt, hogy Pallagi Miki általános iskolás korunkban felkerült Budapestre, ahol underground helyekre látogatva megismerte például Erdély Miklós és Bódy Gábor munkáit. Ezeket a történeteket hozta haza nekünk Kenézlőre, melyek számunkra lehetőségek tárházát nyitották meg. Később egy kölcsönkért Super8-as kamerával filmeket kezdtünk forgatni, melyekből vetítéseket is rendeztünk saját kertünkben – közönség nélkül.gy indult minden, majd mindhármunknak tovább alakultak az elképzelései és saját érdeklődésünknek megfelelően egyénileg is folytattuk a megkezdett irányt. Ezt a történetet az egyik index-link számban is megírtuk. (2011. szeptember, no. 47. – a szerk.)
Fotó: Szántói Lilla
aP: A kiállítás megnyitóján egy performansznak, illetve egy festési akciónak lehettünk tanúi…
B.Z.: A performansz Kotun Viktor barátom szereplése volt, akivel két éve közösen végeztünk egy hasonló akciót az egykori Higgs Fieldben. A Massolitban látott performansz specifikusan a kiállításhoz kapcsolódott a „Hol van Kenézlő” óbégatással, ami egy kiállított pecsételt munkára is reflektált. Azt gondolom, ez az óbégatás pontosan kifejezte a problémát, ami miatt én is elkezdtem a Dadai járással és Kenézlővel foglalkozni. Hiszen valóban, ki tudja, hol van Kenézlő? Érdekes, hogy a munkáim révén az ismerőseim, tanítványaim egyre többet tudnak a térségről, arra is volt példa, hogy néhányan felkeresték Kenézlőt, és meglátogatták édesanyámat a szülőházamban, viccből „dadai zarándokhellyé” nyilvánítva a falut. Az „automata tájkép”, tulajdonképpen egy automata festmény, mely a munkáimban visszatérő paradicsom, sűrített paradicsom, befőzés, kifordítás témájához kötődik. A vászonra erősített paradicsomkonzerveket felnyitottam, majd a képet fejjel lefelé fordítva hagytam, hogy a paradicsom megfesse a vásznat. Ezzel a művel emléket akartam állítani azoknak a névtelen falusi festőknek, akik vidéki körülmények között alkotnak, műterem nélkül. A konzervnyitáshoz használt két piros bicskával példaképünk, Bódy Gábor életének tragikusságát is beemeltem.
Fotó: Szántói Lilla
aP: Képzőművészeti tevékenységed mellett rajztanárként dolgozol, illetve részt veszel a Független Képzőművészeti Tanszék nevű projektben is. Hogyan kapcsolódik alkotótevékenységedhez a pedagógiai pályád?
B.Z.: A képzőművészi és a rajztanári attitűd egyrészt teljesen különböző tud lenni egy-egy szituációban, például amikor kiállítása van az embernek, vagy egy performanszot hajt végre. Másrészről azonban mégiscsak átjárás van a kettő között, hiszen az iskolában ugyanúgy lehetőség van bevonni a diákokat egy performanszba, vagy velük együtt alkotni képzőművészeti eszközökkel. A diákokat olyan közösségnek tekintem, akik gyakorlatilag alkotótársaim tudnak lenni, mint egyenrangú partnerek. Az iskolában zajló oda-vissza csatolások igencsak termékenyek tudnak lenni. A tanításhoz nagyon különböző forrásokból gyűjtök inspirációkat, ilyen lehet egy tumblr-blog, egy fluxus-partitúra, vagy akár Erdély Miklós kreativitási gyakorlatai. A végső célom a kreativitásra nevelés, illetve annak a szemléletmódnak a kialakítása, hogy a diákok párbeszédbe tudjanak kerülni a kortárs művészet által teremtett bármilyen meglepő szituációval. Ezt hangsúlyoztam a Független Képzőművészeti Tanszék keretében végzett munkám során is, melynek keretében Miskolcon szociális munkásoknak tartottam egy előadást, illetve egy kreatív gyakorlatot a nyomhagyás témájában.
Nyitókép: Berei Zoltán – Kótun Viktor: stamp collage for a booklet collaboration, Budapest, 2014.
Forrás: fanzine2000.wordpress.com