Kútvölgyi-Szabó Áron: Nemtudások
Labor Galéria, december 30-ig
Katonai ruhák mintázatára emlékeztető papír csíkok, fémesen csillogó faxpapír olvashatatlan betűhalmazzal, kapcsolási rajzok és műszaki sablonok, FBI fájlok műanyag zacskóban, mdf lapokból álló óriás kollázs. Ezek a dobozterekbe rendezett, alaposan elszigetelt tárgyak állnak a Labor Galéria tereiben Kútvölgyi-Szabó Áron kiállításán. Kicsit muszáj beleborzongani, kinek miért: a titkosított akták hozzáférhetetlensége láttán, a kapcsolási rajzokból is kiolvasható információk sejtetése kapcsán, vagy csak mert gondoltunk már arra iratmegsemmisítés közben, hogy elképzelhető, hogy ezt majd egyszer újra össze lehetne ragasztani. Gyermekkori emlékek és a hírekhez kötődő vizuális metaforák keverednek ezekben a művekben, melyek a tudás(megosztás) és hozzáférhetőség kérdését firtatják. A kiálltás végére érve pedig az a benyomásunk marad, hogy a bizonytalanság megfogalmazhatósága a legfőbb tétje a kiállításnak.
Fotók: Hegyháti Réka
Kútvölgyi-Szabó Áron és Margl Ferenc (a kiállítás kurátora) Nemtudások című kiállításán az információkat értelmező tudás sokféleségével és bizonytalanságával foglalkozik. A kiállított tárgyegyüttes szorosan kötődik Kútvölgyi-Szabó legutóbbi munkáihoz, ahol attitűdöket, észlelési sémák és kategóriák rendszerét vizsgált, de ezek közül is elsősorban a saját családjának gondolkodásmódját, habitusát, mindsetjét. Kútvölgi-Szabó legutóbbi magyarországi tárlatain ( Ongoing h/Histories, Mindsets, Recollection) ugyanis a nagyszülei életének főbb eseményeit állította műveinek középpontjába. Az életrajzi eseményeket külnféleképp tematizálva mutatta be, hogyan alakultak ki identitásukhoz tartozó viselkedési szokásaik és gondolkodásmódjukat meghatározó mechanizmusaik. Ezeken a (családi) mikrotörténeten keresztül ábrázolta az adott korszakot is. A jelenlegi kiállítási anyagot tekintve tágult a spektrum, megállapításai már nem annyira személyesek, eltűntek a nagypapák műszerei, memoárjai és fotói is a kiállítótérből. A művek már nem egy meghatározott, a múltból ismerős tárgyegyütteshez kötődnek, hanem a hírközléshez, a kódfejtéshez, a tudás hozzáférhetőségéhez kapcsolódnak. Így az emlékezés folyamatairól a hangsúly is a tudáshoz kapcsolódó (identitás)vizsgálatra kerül.
A kiállított művek az átláthatóság, a rekonstrukció és a hozzáférhetőség fogalmai köré rendeződnek. A kiállítótérbe lépve az első installáció négy percízen, vastag keretbe szorított manipulált nyomatból áll. Eredetinek látszó kamuflázs minták ezek, katonai ruhák lenyomatainak, domborzatok felülnézeti képének tűnnek, melyeket papírra nyomtatva látunk. Ugyanakkor az eredeti mintázat nagy része mégsincs a képen: Kútvölgyi-Szabó a printeket eltávolította, és csak egy-egy része maradt a patternekből a kép felületén. Utólag manuálisan rekonstuálva újra összeillesztette azokat az absztakt mintákat, melyek funkciója, hogy a növényzet közé rejtse el a katonai objektumokat.
Olyan ez, mintha az iratmegemmisítőből kijövő papírdarabokat rakná újra egymás mellé, így próbálva meg újra a papíron szereplő információt elérhetővé tenni. A kiállítótérben így rögtön az információvesztéssel, az össze nem tartozó részletekkel kell foglalkoznunk a katonai jelredszer, a kamuflázs vizualáis rendszerében. A hatalmi ellenőrzés gondolatköre tovább kúszik a következő műre is, mely a kiállítás egyik központi darabja. Egy hivatalos, titkosítás alól már feloldott FBI-iratot látunk (declassified), melynek minden oldala egymásra van másolva, így a betűk vastagon egymásra rendezett csillámló tintafolyammá válnak. Egy hozzáférhetetlen szövegfal keletkezett, mely információ tartalmát teljesen elvesztette, tehát nemcsak elbeszélni nem képes az eredetileg leírt történetet, hanem – olvashatatlansága miatt – tökéletesen el is tudja fedni azt. Értelmezhetetlen, absztrakt jellé vált mindaz, ami egy titkosított ügy részleteit közölte egykor.
A mű egy eredetileg írógéppel írt fájl, digitálisan egymásra rétegzett és faxpapírra nyomtatott dokumentum. A médiumok folyamatos váltakozása egy újabb átláthatatlanságot, és az olvashatóságot gátló „minőségromlást” eredményez, mely végül majd a teljes eltűnésben kulminálódik, minthogy a fax papírról a dokumentumok nagyjából 5 év után eltűnnek. Így leginkább annak a lenyomatává válik, hogy a (politikai) transzparenciára való törekvés – ha volt is ilyesmi – miként látszik eltűnni annak vélt és valós kritikájával együtt.
A Labor Galéria fő falán három bekeretezett kapcsolási rajz áll, melyekre egy-egy műszaki sablon van helyezve. A kapcsolási rajzokat nem ismerő látogató eddig eljutva már egyrészt megtanulta absztrakt műként látni a jelhalmazokat, másrészt már résen van: tudja, hogy az információmegszerzéssel kapcsolatban kell valamit gondolnia a műszki rajzok (szaktudás nélkül) átláthatatlan jelrendszerében. Itt épp az illeszkedésekre, és az apró kis egyezésekre kell figyelni, mivel a műszaki rajzokon szereplő apró háromszögekhez, négyzetekhez, vagy épp körökhöz vannak illesztve a sablonok ugyanekkora háromszögei, négyzetei, vagy körei, míg a sablon többi kis ábrája más, ahhoz nem illeszkedő területet fed le. Ha valaki látott már kódfejtéssel foglalkozó filmet, tudja, mi következik innetől: hajsza, hogy ki tudja hamarabb megfejteni a titkosított információt ebben a speciális jelhalmazban. Itt már a hozzáférhetőség kettős lehetetlenségével találjuk szembe magunkat: nemcsak a műszaki rajzok olvasásának speciális képességével nem rendelkezünk, de az üzenetközvetítés és a jelolvasás teljes hiányával is küszködünk. A jelek rendszere úgy áll előttünk, mintha csak a megfejtésért érkeztünk volna ide, minden rendelkezésünkre áll: látjuk a tartalmat, meg van az olvasásához szükséges eszköz, csak az információt nem tudjuk megszerezni Az aktorok igazságának bizonytéka ez, mivel a tudás nemcsak annak számára elérhetetlen, aki nincs tisztában egy jelrendszer olvasási lehetőségével, hanem gyakorlatilag mindenki számára, aki nem alkotója ennek a kódrendszernek.
A kiállítást nézve a legfőbb felmerülő kérdés, hogy mi a valós információ, mit értünk meg a hírek halmazából, melyek minden csatornán áramolnak? Mi alapján választjuk ki, hogy számunkra mi válik fontos, mérvadó, vagy egyáltalán csak hozzáférhető tartalommá?
A közösségi médiával foglalkozó elemzések leginkább visszhangkamraként szokták definiálni azt az információs teret, amelyben hozzájutunk a bennünket foglalkoztató tartalmakhoz. Vagyis azokat az híreket vagyunk hajlamosak elfogadni, melyek megerősítik azt a sémát, melyben gondolkozunk. Ugyanakkor a közösségi média felületein megosztott információk hasonlóságának esélye sokszorosára nő, pusztán azáltal, hogy mérhető, mit olvastunk el, osztottunk meg, egyik hírből következik a másik, ahhoz hasonló hír és így tovább. Folymatos visszhang alakulhat ki így, mivel kialakíthatjuk magunk számára azt az információs közeget, amelyben ugynazok az ál-vagy valós hírek erősítik meg egymást, és gerjesztenek újabb tartalmakat. Az e jelenséggel szembeni megtorpanás érződik a kiállítóterekben. Kútvölgyi-Szabó Áron most a hálózatok vizuális modellezése, a személyes történetek és az emlékezéshez való viszonyának ábrázolása után a tudás megszerezhetőségének bizonytalan módjait mutaja fel.
Nyitókép: Kiállítás enteriőr Kútvölgyi-Szabó Áron tárlatán a Labor Galériában. Forrás: Chimera Project