Öt évvel ezelőtt a Velencei Biennále első nagy, önálló roma kiállításának kurátora volt. Egykor egy „Roma MoMa” létrehozásáról álmodott, s most nincs olyan messze ettől. A Gallery8 ugyan nem közgyűjtemény, de a közreműködésével közgyűjteménybe is jutottak kortárs roma művek. Hip-hop archívum, nőművészet, a Daily Dzessika Magazin, a nyolcker, a társadalom és az előítéletek – sok minden szóba kerül még Junghaus Timea kurátorral, az artPortal interjújában.
Junghaus Timea (J.T.): A Gallery8 – Roma Kortárs Művészeti Teret az Európai Roma Kulturális Alapítvány hozta létre 2013 tavaszán. Az alapítvány 2010-ben született meg, de már 2008-ban elkezdtük szervezni. Abban az évben kaptam egy európai kulturális díjat, és a kapott pénzösszeget nem szerettem volna magamra költeni, hanem valamilyen nemes dologba akartam visszaforgatni, ezért létrehoztam egy kis képzőművészeti gyűjteményt. Ahogy telt az idő, úgy éreztem, hogy nem jó az, ha ez a gyűjtemény csak az én garázsomban létezik, ezért hoztuk létre az alapítványt roma és nem roma nők együtt.
artPortal: Milyen művek alkotják a gyűjteményt?
J.T.: Közép-európai roma kortárs művészeknek az alkotásaiból áll a kollekció, merthogy 1993 óta foglalkozom a roma művészet különféle irányzataival. A 43 darabos gyűjtemény történeti jellegű, a 60-as évektől kezdve egészen napjainkig tartalmaz alkotásokat: Balázs Jánoson, Péli Tamáson keresztül egészen Balogh Tiborig, aki az első roma származású művész, aki Képzőművészeti Egyetemet végzett. Jónéhány alkotás képviseli a nőművészeti vonalat, ami Magyarországon különösen erős: elég csak Kalányos Gyöngyi vagy Orsós Teri nevét említeni. Jelentős részét képezik a gyűjteménynek azok a művek, amelyeket a 2007-es Velencei Biennálé Roma Pavilonjában mutattunk be, annak a tárlatnak én voltam a kurátora. Azt hiszem, egészen reprezentatív anyagot sikerült összeállítani.
Miért volt fontos, hogy régebbi, már kanonikusnak számító alkotások is bekerüljenek a gyűjteménybe?
J.T.: Igazából az volt fontos, hogy a roma művészet fogalmának kialakulásában jelentős szerepet játszó alkotások meglegyenek. Mondok néhány példát: 2004-ben jelentek meg először roma művészek a kortárs művészet hivatalos közegében az Elhallgatott Holokauszt című kiállításon. A Műcsarnok apszisában Oláh Mara képeit nézhették meg a látogatók. A tárlat bezárása után viszont senki nem gondoskodott arról, hogy ezek a fontos alkotások közgyűjteménybe kerüljenek. Az alapítvány megvette a kiállított műveket, majd idén a Ludwig Múzeum tőlünk vásárolta meg ezeket a képeket, tehát a mi közreműködésünkkel közgyűjteménybe kerültek végül. Nem egy kollekció felhalmozása a cél, hanem a megőrzés, kutatás, az, hogy folyamatosan a kortárs közbeszédben tartsuk a roma képzőművészet ügyét.
Milyen programjai voltak 2010 óta az alapítványnak?
J.T.: Több projektet csinálunk: az egyik például egy közép-európai hip-hop archívum létrehozása. Felépítettünk egy fiatalokból álló hálózatot, és felkértünk akadémikus kutatókat, hogy tanulmányozzák az anyagot. Itt nem csak szövegekről van szó, vannak videók, sőt létezik egy erre szakosodott helyi produkciós iroda és filmstúdió is Joe City Production néven itt a Józsefvárosban, akik fantasztikus klipeket csinálnak. Szerveztünk egy konferenciát is, ahol ott voltak rapperek, mellettük pedig Tamás Gáspár Miklós meg György Eszter. Nekem meggyőződésem, hogy nagyon fontos a kritikai kultúra-kutatást összehozni a roma kultúrával. Megnézni például azt, hogyan jelennek meg a társadalmi hierarchiából adódó különböző feszültségek és konfliktusok az alkotásokban.
Nem elitista ábránd, hogy a művészetből kiindulva próbáljunk változtatni a társadalmi valóságon? A hétköznapok világa nincs túl messze a művészettől?
J.T.: Valóban messze van, ezért is nagyon fontos, hogy a Gallery8 a Mátyás téren működik, a Józsefváros szívében, és nem az ötödik kerületben. Itt mi egészen kézzelfoghatóan részei vagyunk ennek a hétköznapi világnak, a helyi életnek. A kortárs művészeti szférában pedig már megtörtént a fogalom „kanonizálódása”, ezt mutatja az is, hogy olyan sztárkurátorok foglalkoznak roma művészettel, mint Suzana Milevska, Maria Hlavajova vagy Irit Rogoff.
Nem is a művészeti szférára gondoltam, hanem a társadalom szélesebb rétegeit érintő tudatformálásra.
J.T.: Ha egyáltalán valami, akkor a roma kortárs művészet képes lehet arra, hogy kibillentsen a sztereotípiák világából azáltal, hogy a szokásostól eltérő módon mutatja meg a romákat. Könnyebben tudja megszólítani az embereket, mint a társadalomtudományok elvont fejtegetései. Ezekben a projektekben sokféle együttműködés jön létre cigány és nem cigány kulturális szakemberek, művészek között, ez pedig a legbiztosabb útja a sztereotípiák lebontásának. Ráadásul sokan megfordulnak ebben a galériában, látogatók, érdeklődők, helyiek. A megnyitón itt kúsztak-másztak a roma gyerekek a Mátyás térről, és voltak neves kurátorok is, akik nem ehhez szoktak. Beszaladt egy egészen kicsi gyerek, felkapott egy hatalmas adag pogácsát és kirohant. Mondtam, hogy álljon meg, de nem azért, hogy elvegyem a pogácsát, hanem, hogy kifújjam az orrát. Közben persze éreztem, a háttérben mindenki figyel, hogy én most akkor majd elveszem a pogácsát, de nem ez történt. Nagyon lényeges,hogy ebben a galériában teljesen különböző világok találkoznak, és ezek a találkozások mindenki számára szolgálhatnak tanulságokkal.
Hogyan állt össze a most kiállított anyag?
J.T.: Tamara Moyzessel 2008-ban ismerkedtem meg, amikor kiállítása volt Budapesten, ő Miss Roma című videójával van jelen. Egyik partnerünk a brnói Roma Kultúra Múzeuma. Az ottaniak ajánlották nekem Lada Gaziovát, aki roma nő létére része lett a cseh kortárs művészeti vérkeringésnek. Hallottam, hogy digitális printekkel dolgozik, és gondoltam, hogy ez nálunk is érdekes lehet. A kiállító művészek közül talán Zuzana Hruskova története a legkülönlegesebb. Amikor nyitott a galéria februárban, Zuzana bejelentkezett hozzánk Newcastleből. Elküldte az általuk készített Daily Dzessika hírlevelet, amit nagy élvezettel olvastam. Ez a Daily Dzessika egy weboldal és újság, amelyet Zuzana alapított a Newcastleben letelepedett cseh és szlovák migránsok számára: egy 2000 fős roma családokból álló közösségről van szó. A célja az volt, hogy egy kapcsolati hálót hozzon létre a számukra, amellyel kifejezetten a családok nőtagjait kívánta segíteni. A legérdekesebb az egészben az, hogy teensun néven alakult egy csoport ezeknek a családoknak a kamasz lányaiból, akik segítenek Zuzananak, és csinálnak egy tinédzser magazint is arról, hogyan élik meg a nőiségüket, milyen problémáik vannak az ottani migráns közösségben. Egészen fantasztikus az, ahogy Zuzana együtt gondolkodik és alkot ezekkel a fiatal lányokkal.
Adva van egy kisebbségi, mert roma szlovák vagy cseh, aki azután elkerül egy teljesen más kultúrába, ahol még élesebben fogalmazódik meg a kérdés: ki voltam, vagyok, leszek. Ráadásul egy fiatal lány esetében állandó változásban van ez az egész.
J.T.: Általában igaz ez a roma tematikára, hogy annyira sok héja, rétege van. Az tény, hogy itt ez fokozottan jelentkezik, de a projektben részt vevő romák számára egyértelmű az identitásuk. Amikor az ember ennyire kiszolgáltatottan és sebezhetően él, akkor nagyon erősen kirajzolódik az, hogy ő roma származású. Elmentek egy sokszoros diszkriminációval terhelt helyzetből, és új életet kezdtek, de nem kérdés számukra, hogy hátrahagyják-e a roma identitásukat.
Ezek a kamasz lányok nyelvet is váltanak, velük kapcsolatban azért felmerülhet ez a „választok magamnak identitást” probléma.
J.T.: Igen, ez igaz. A szülők már nem választanak, de ők igen. Most mindenesetre szépen és büszkén beszélnek arról, hogy ők romák, és hogy milyen értékek vannak ebben a közösségben. Szerintem ez nagy mértékben Zuzana tevékenységének a sikerét is jelzi. Nagyon fontos az, hogy legyenek értelmiségiek, akik elmondják magukról, hogy igen, ők romák. Mert ha kizárólag a társadalom legjobban sújtott, kiszolgáltatott rétege roma, akkor nem lehet sztereotípiákat átírni, a gyűlöletet megváltoztatni. Annak külön örültem, hogy fiatal lányok nézőpontja is megjelenik a kiállításban, mert itt ezen a környéken jobban értelmezhető és példájával utat mutató ez a tini csajok bokszkesztyűs, kis szövegeket gyártó kezdeményezése.
A roma tematikához kapcsolódik a női problematika, miközben mindkettő elég nehéz kérdéseket vet fel önmagában is.
J.T.: Ez nagyon fontos dolog számomra, hiszen a roma nők kétszeres kisebbségiként sokkal hátrányosabb helyzetben vannak, mint a férfiak, és erről lényegesen többet kellene beszélni. Szükség lenne egy roma női hálózatra, ami ezekre a speciális problémákra koncentrál. Én azt látom, hogy minden eredményes lehet, ami megszólítja, bevonja a közösség tagjait, tehát nem csak a kiállítás, a műtárgy a falon, hanem a helyi séták, a különböző kreatív foglalkozások, amelyek által a közösség tagjai kapcsolatba kerülnek, rendszeresen érintkeznek egymással. Ez már önmagában képes elindítani valamilyen változást. Először csak itt a helyi közösségben, de azután ez később „felbugyog” a kortárs művészet és a nemzetközi művészeti élet szintjére is.
Nem került még szóba a személyes történeted. Hol nőttél fel és hogyan lettek ennyire fontosak neked ezek a dolgok.
J.T.: Itt nőttem fel a Tömő utcában: egyedül nevelt az anyukám, aki zenész cigány családból származik, az apukámék pedig szinto cirkuszosok voltak. Anyukám nem is úgy nevelt, hogy mi cigányok vagyunk: gyönyörűen berendezett lakásunk volt, és szépen éltünk kettesben. Nagyon jó tanuló voltam, mert egy egyedül élő anyát boldoggá kell tenni. Művészettörténetet tanultam az ELTE-n, és a szakdolgozatomat a magyarországi roma nőművészetből írtam.
Egyetemistaként, középiskolásként már nyilvánvaló volt, hogy neked ez a „feladatod”?
J.T.: Nem, a gimnáziumi éveimet egy erős identitás–válság jellemezte. Amikor 14-16 évesen „lecigányoztak”, még nagyon szomorú voltam.
Volt egy fordulópont, amikor ez megváltozott?
J.T.: Nem volt ilyen fordulópont. Már az egyetemen mondta Keserű Katalin, hogy menjek el a Roma Parlament képtárába, mert az nekem nagyon fog tetszeni, és írjam abból az anyagból a szakdolgozatomat. Elmentem, találkoztam Zsigó Jenővel. Kiderült, hogy pont keres valakit, aki rendbe rakja a negyedik kerületi gyűjteményt. Ez mintegy 2500 műalkotást jelentett a 70-es évektől mostanáig. Miközben feldolgoztam a kollekciót, mindent megtanultam a magyarországi roma alkotóközösségről.
Tulajdonképpen hazajöttél ide, a Mátyás térre?
J.T.: Igen, pontosan.
Képek: Tamara Moyzes: Miss Roma (fotók a videóból, 2007)
Nyitókép: Daily Dzessika Magazine, Cover Photo, Issue 7, May 2013. / dailydzessika.org.uk
A cikk lejjebb folytatódik.