Kerezsi Nemere 1979-ben született Sepsiszentgyörgyön. Egyetemi tanulmányait a Magyar Képzőművészeti Egyetem képgrafika szakán kezdte meg, végül szobrász és intermédia szakon végzett 2004-ben; később ugyanitt doktori (DLA) fokozatot szerzett.
A szomszédos országokon túl, többek között Franciaországban, Németországban, Svájcban és az Egyesült Államokban is részt vett már residency programokon és kiállításokon. Kutatásalapú művészeti gyakorlatára jellemző, hogy szabadon mozog a művészet, a természet és a tudomány egymást átfedő területei között; legyen szó légköri jelenségekről, a természetben megjelenő geometriáról vagy akár történelmi, társadalmi kérdésekről.
aP: A balatonfüredi Vaszary Villában látható Jovánovics-kiállításon (Egy önéletrajz) tanítványok munkái és közös munkák is helyet kaptak, köztük a te munkád is.
Kerezsi Nemere (K.N.): Esetemben nincs közös mű Jovánoviccsal, inkább kapcsolódási pontok, „nem látható vonzások” vannak, ahogyan ő fogalmaz. Tőlem A három cipő van kiállítva, de az sem egyértelműen az én művem, mivel egy kiemelésről van szó. Nagy Csillával készítettünk egy közös művet, melyet 2014-ben, az Óbudai Társaskör Galériában állítottunk ki, Holtág címmel. Onnan megmaradt néhány cukortégla, amelyeket Jovánovics a Vaszary Villában most egy sajátságos rendbe, új kontextusba helyezett. Csilla eleinte idegenkedett a gondolattól, hogy a téglák ilyen formában kikerüljenek, én azt mondtam, hagyjuk Jovánovicsot játszani.
Kerezsi Nemere – Nagy Csilla: Holtág, cukor, melasz, fa, 2014. Kerezsi Nemere felvétele, 2014
(A két tonna cukor, több száz liter melasz és egy szállítási eszköz felhasználásával történt „térbeli beavatkozás” a fehér, szilárd, kristályos cukor és a sötét, folyékony, alaktalan melasz ellentétére és azonosságára épül. Ahol teljes a szétválás, ott nincs átkelés.)
aP: A három cipőnek, amit említettél, van köze a disszertációdban is megjelenő cipőhöz?
K.N.: Igen, a fa és a viasz előzménye a bronznak. A három cipőt a szobrász tanszék 2003-as év végi kiállításán mutattam be. Vendégműként azért van ma Jovánovics füredi kiállításán, mert az azonos forma más-más anyagban alkalmas arra, hogy megmutassa a különböző anyagok sajátosságát. A tanulóéveim során Jovánovics nem említette, hogy neki is van egy cipője (Agyag lábfej, 1969). A három cipőnek tehát több szempontból is jó helye van Füreden, érzékelteti a „nem látható vonzásokat” is.
Ami a látható vonzásokat illeti, nagyapám 1934-ben, cipészműhelyének ablakába fából faragott cipőket rakott ki, ezek ugyanis nem fakultak meg és nem száradtak össze. Célja nem művészet létrehozása volt, én viszont pont ezt a nem művészeti célt helyeztem művészeti kontextusba. Az általam készített bronz hasonmást, ami a disszertációmban is látható, az ő síremlékének kiegészítésére szántam. A viaszcipő pedig funkcionális, technikailag volt szükséges, a bronzba való átvitel végett készült. A veszejtést követően, mert anyagában megtetszett, méhviaszból is kiöntöttem. Környezetem intésére, miszerint félő, hogy a temetőben a bronz színesfémtolvajok áldozata lehet, végül letettem elképzelésemről, és a síremlékre nem helyeztem ki. Később ismertem fel a használhatatlanságában (diszfunkcionalitás) és hordozhatóságában rejlő lehetőséget (új funkció). A cipő tehát a lépés hordozható emlékműve lett. Nincs posztamense, nincs rögzítve semmihez. Ma is jó ránéznem, mert szembesít a helyzetemmel, amikor nem lépek, holott már kellene.
A három cipő, fa, viasz, bronz, 2003, a szerző felvétele, 2016
aP: Jovánovics kapcsán kérdeznék még. Az Egy életrajz c. kiállítással kapcsolatban elhangzott egy Mélyi Józseffel készített interjúban, hogy azért is tartották fontosnak beemelni tanítványok műveit a kiállításba, mert Jovánovics életrajzában az egyik legfontosabb határvonalat a tanítás megkezdése jelenti. Milyen jelentőséggel bír a te életedben a tanítás?
K.N.: Számomra a tanítás a tanulással párhuzamosan, a kölcsönös inspiráció jegyében történik. Az tanít, aki tud, egymás tudásának felülírása állandó oda-vissza ható folyamat tanár és diák között. A Magyar Képzőművészeti Egyetem képgrafika szakára felvételiztem, de másodévtől már intermédia szakos órákat is felvettem. Miután a grafika tanszéken a hároméves alapozóképzést elvégeztem, átmentem a szobrász tanszékre, majd szobrász, intermédia és tanár szakon diplomáztam. A Doktori Iskolában, 2006-2007-ben tanársegéd lettem Jovánovics osztályában. 2011-ben kerültem mélyvízbe, amikor fél éven keresztül helyette tartottam a Szobrászati médiumok, Szobrászat és Szabad Szellemiség tantárgy előadásait. Ezután ösztöndíjjal két évet külföldön töltöttem, majd 2014 januárjában Egerbe, az Eszterházy Károly Főiskolára hívtak tanítani.
Caprices de Berlin – Olympiastadion, 2012
Az MKE-n minden erőfeszítésemmel azon voltam, hogy a szakirányú képzést meghaladva, az éppen aktuális érdeklődésemnek teret engedve vegyek részt a képzésben. A hermetikus zártsággal szemben nyitott műhelyekre volt szükségem, gyakorlati és szellemi értelemben is. Évek óta minden új alkotásomat az előzőtől eltérő anyag és technika használatával készítem, így a feldolgozás formája, közvetítési módja is állandóan változik. Következetességem tehát a folyamatos anyag- és technikaváltás „következetlenségében” rejlik. Ezt a szemléletet igyekeztem átadni a diákoknak is, és azt tapasztalom, hogy az idő igazolta az MKE-s programomat. Bár Egerben a szakirány neve képgrafika volt, a hallgatók érdeklődése azon jóval túlmutatott. Így mindent beleadva, a szakirány követelményeit meghaladva, igyekeztem mindenkivel érdeklődése, érzékenysége szerint foglalkozni, hogy a művészettel való foglalkozás spektrumából azt a megoldást választhassa, amelyben a leghitelesebben megnyilvánulhat.
aP: Van egy régóta működő, időnként megmutatkozó magánintézményed, a Köztes Terek Hordozható Múzeuma (KTHM). Mennyire aktív ez a kezdeményezés?
K.N.: A KTHM-et az elmúlt 11 évben számos alkalommal, legutóbb tavaly tavasszal mutattam be. A gyűjteményt egy vákuum hívta életre 2005-ben. Miután 2004-ben diplomáztam az MKE-n, hazamentem és mindazt, ami távollétem során fontossá vált számomra, meg akartam mutatni az otthoni környezetemnek. Eszerint hívtam meg műveket a gyűjteménybe. A KTHM lényege a hordozhatóságában rejlik, mely elsősorban nem gyakorlati célt szolgál, hanem része egy szellemi-művészeti történésnek, maga az emberekhez közvetlenül eljuttatott képzőművészeti aktus. Mobilitásának köszönhetően bármilyen kiállításra alkalmas köz- vagy magántérben eléri közönségét, többnyire azokon a helyszíneken, ahol egyáltalán nem, vagy kevésbé szokás művészetről, nem művészet-művészettel kapcsolatos kérdésekről beszélni. Célja a köztes terek gondolata köré csoportosított alkotások, az itt és ott, a központ és az attól félre eső részek között fogant gondolatok illusztrálása, nézőpontok közötti megfeleltetés. Igyekszem nem megfeledkezni a hordozható múzeum eredeti rendeltetéséről. Van egy kis mottója: „nem-konvencionális terekben bemutatható, nem-szokványos közönségnek szánt képzőművészeti gyűjtemény”. Amíg ezt tartom, addig működik, viszont amint konvencionális térbe, szokványos közönség elé viszem, a KTHM megszűnhet működni.
aP: Ez történt tavaly tavasszal, az OFF-Biennále Budapest alatt?
K.N.: Igen. Két helyszínt jelöltem meg: a váci Siketek Általános Iskoláját és a budapesti Vakok Általános Iskoláját. Ezt az OFF kérésére kiegészítettem a budapesti Kempelen Farkas Gimnáziummal és a MÜSZI-vel. Az első három helyszínen remekül működött minden, a MÜSZI-ben azt hiszem a szakmai közönség jelenléte nem tett egyértelműen jót az ügynek.
”Open” Studio (folyosó a folyosóban), vázlat, papír, 2013
aP: Sok külföldi residency programon vettél már részt. Milyen tapasztalataid voltak?
K.N.: Sokfélék, most egyet említek. Párizsban a jelenség, a hely és a szubjektum együttállásával újraértelmezhető társadalmi helyzetek érdekeltek. A Cité Internationale des Arts nyitott műterem felhívására egy helyspecifikus beavatkozást készítettem. Az ”Open” Studio (folyosó a folyosóban) szituációban a műtermem alapterületét gyakorlatilag megduplázva, egy folyosó beékelésével egybenyitottam a vele szemben lévő műteremmel, ezzel egyúttal elzárva a közlekedést az épület folyosóján. A látogatók őrjöngtek a kiváncsiságtól odakint. Látni akarták, mit rejt a folyosóm, akár a rombolást is vállalva. Nehezen, de végül sikerült rábírnom őket, hogy ne tegyék tönkre a művet, rajtam kívül úgysincs semmi érdekes bent, a szituáció maga a mű. Fergeteges volt.
A Méhesben, a szerző felvétele, 2014
aP: Tavaly a Leopold Bloom-díj kapcsán egy rövid videointerjúban meséltél műveidről, többek között a méhsejtek struktúrájával végzett kísérletekről. Jelenleg ezek folytatásán dolgozol, vagy most is épp valami újat igyekszel kezdeni?
K.N.: Váltás nélkül a motivációmat veszíteném el. A „mindig valami homlokegyenest másba kezdésben” van a remény, hogy meghaladhatom az addig elérteket. Előfordult már, hogy az irányváltás szándékának ellenére az eredmények végül összekapcsolódtak, ha nem is tudatosan, de a felismerés által mégis. A művekben kifejeződő szubjektum tehát olykor önmagam számára is felfedezés tárgyát képezi. A Leopold Bloom-díj kapcsán ez kapott is egy fedőcímet: A Hexagon program, ami a lebegő jégkristályok fényrajzának vizsgálatából, berlini időjárásmontázsokból és a méhesben folytatott kísérletek összességéből áll.
Az ideális élettér feltérképezése továbbra is foglalkoztat, ez a kutatás folyamatban van, de a belső motivációmon kívül van egy külső is. Vannak olyan történések, amelyek mellett az ember egyszerűen nem mehet csak úgy el. Felelősségem van az adott történelmi időben, és ha a művészettel való foglalkozás nem is adhat mindig választ a kihívásokra, marad számos egyéb terület.
aP: Tudtommal van egy ennél is frissebb szakmai szál. Milyen aktualitása van a legújabb tervezetnek?
K.N.: Harmadik éve görgetem magam előtt a Wer zieht den kürzeren? (Ki húzza a rövidebbet?) című tervezetet, mely a Kárpátokban zajló fakitermelést tematizálja. Két képeslappal kezdődött minden, amelyek egy vásárban akadtak a kezembe, a két világháború közötti időszakban készültek egy fakitermelő telepen. Ezeket a képeslapokat nézegettem, amikor áthaladt a vásár területén egy rönkökkel megrakott teherszállító vonat, nyugat felé. A Kárpátokba nem hozzák, onnan csak viszik a fát. Az Alpokban ez másként van. Szédületes látni, hogy a kezemben ugyanaz van, mint előttem, és hogy az elmúlt hetven évben nem változott semmi sem. Ha nagyon le kellene egyszerűsíteni a dolgokat, mondhatnám, hogy a Kárpátok pénzre váltható, természeti értékei egyrészt a felszín alatti, bányászatból származó javak, vagyis a nemes-, színes- és feketefémek, a só, az édesvíz, másrészt a felszín feletti kitermelésből származó kő és fa. Bár közvetlenül ezekből a javakból anyagilag sohasem gyarapodtam, úgy gondolom, hogy ezt a vidéket történelmileg erőteljesen meghatározza e javak folyamatos kitermelése és értékesítése, ezáltal közvetve az én jelenlétemet is meghatározva gazdaságilag, kulturálisan és sok más szempontból.
Wer zieht den kürzeren?, a szerző felvétele, 2013
Az elmúlt évben a menekültválság során a nemzetközi híradó egyik napról a másikra mindennapi valósággá vált számunkra. A világ nagy átalakulásainak sodrását megérezve, átértékelődtek az általam fontosnak tartott kérdések. Érdekel, hogy a környezetem miként reflektál a paradigmaváltásra, hogyan viszonyul a jelenlegi válságra helyi és globális szinten, a mediatizált, közvetített képre, amit minderről kap. Pontosabban az érdekel, hogy a klímaváltozás és a természeti erőforrások kizsákmányolásának kérdései hogyan szorulnak a közbeszéd perifériájára, annak ellenére, hogy közvetetten bár, de ezek a jelenségek a válsághelyzetek kiváltó okai közé tartoznak. A gyűjtésnek köszönhetően az ipari fakitermelés történeti reprezentációját kapom egy teljesen nyilvános felületen, melyet az emberek magától értetődően használtak személyes üzenetek továbbítására. Ez a jelenség a kilencvenes évek elejéig változatlan maradt, aztán a zöld gondolkodás szorítja ki a témát a képeslapokról, a technikai fejlődés pedig a képeslapokat. Néhány éve egy osztrák vállalkozó a Kárpátok köré öt, emberemlékezet óta nem tapasztalt teljesítményű fafeldolgozó üzemet telepített, a hatodik pedig most készül. A Sebeș, Reci, Comănești, Rădăuți, Siret és Kolomyjai üzemek gyakorlatilag lefedik a Kárpátok hozamát.
Ezek az üzemek nemcsak, hogy ellehetetlenítették a helyieket, hanem vitatott körülmények között termelt nyersanyagot, például természetvédelmi területről lopott fát is felvásároltak. Erdőgazdálkodás helyett kizsákmányolás zajlik. Kellett egy kívülről jövő vállalkozás ahhoz, hogy a probléma végre a felszínre kerüljön, mert arról senki sem beszélt, ami 1989-től az osztrák vállalkozó megjelenéséig történt, holott már akkor is elképesztő mértékben vágták az erdőket.
Beszédesek a nemzeti vonatkozások is, hiszen az elmúlt száz évben a Kárpátok – a teljesség igénye nélkül – az Osztrák-Magyar Monarchia, a Magyar Királyság, a Hucul Köztársaság, Szovjetunió, Csehszlovákia, Szlovákia, Lengyelország, Ukrajna és Románia részét is képezték. A hatalomváltások folyamatosan történtek, de az erdőt a Kárpátok mindkét oldaláról mindenki következetesen vágta. A lépték bemutatása így képeslapokon keresztül elég tanulságos lehet. Már van egy közel háromszáz darabból álló képeslapgyűjteményem, közöttük olyanokkal, amelyek ezeket a hatalomátvételeket gyönyörűen dokumentálják. Ha most nem is tudom a terveimet megvalósítani, valahogyan, valahová el kell azokat raktározni. Egyelőre azon kell gondolkodnom, arra kell figyelnem, hogy mi történik ma, mi fog történni holnap.