A budapesti Horizont Galériában október 2-ig még látható Red Riding Hood (Piroska) című kiállítás kapcsán beszélgettünk Arató Balázs galériatulajdonossal és Zsikla Mónika művészettörténésszel a két cseh művészről, és arról, miért kell külföldi művészeket bemutatni itthon, könnyebb-e Csehországból befutni, és hogy kell-e őrizni a függetlenséget.
A galéria másfél évvel ezelőtt jelent meg a kortárs galériás színtéren. Volt kiállításuk az OFF-Biennále Budapest keretein belül (Soha nem történik meg kétszer), és volt heves vitákat kiváltó kiállításuk is (Aethereal). Mindenesetre ambiciózus programmal, tudatosan a nemzetközi színtérre fókuszálva léptek színre, ami nem csupán külföldi gyűjtők felé történő lépéseket, vásári network-építést jelent, hanem külföldön felfedezett művészek itthoni bemutatását is.
Klara Hosnedlová és Igor Hosnedl: Red Riding Hood (Piroska). Fotó: Horizont Galéria
Arató Balázs: Természetesen jó galériát szeretnék felépíteni és nem titkolom, pénzt is szeretnék keresni vele, de leges-leginkább az motivál, miként lehet valamit a semmiből sikerre vinni. Fontosnak tartom, hogy oda-vissza kinyissunk kapukat. Galeristaként alapvetésnek gondolom, hogy a nemzetközi színtér számára releváns dolgokat mutassunk be. Amikor felkértem a két Mónit, azaz Zombori Mónikát és a Zsikla Mónikát, mert tetszettek a munkáik és a gondolkodásmódjuk, Zombori Móni azt jelezte vissza, hogy most nagyon elfoglalt az FKSE archívummal, kutatásokkal és kiállításokkal, de Zsikla Móni javasolt két témát. Ebből választottam a fiatal prágai képzőművész párost, Klára Hosnedlovát és Igor Hosnedl-t. A Red Riding Hood (Piroska) című kiállítás az 1870-ben, Brtnice-ben született és nevelkedett Josef Hoffmann építész – aki többek között a bécsi Szecesszió és a Wiener Werkstätte megalapítójaként is ismert -, ma már emlékházként funkcionáló szülőházába kalauzol. De persze ez csak a legfelső rétege a projektnek. A különböző idősíkok egymásra montírozása révén Hoffmann gyermekkorának helyszíneit a bíbor köpenybe öltöztetett mesehős (Piroska) szemével látja a kiállítás nézője. Épp az a legizgalmasabb ebben az anyagban, hogy jónéhány rétege van, ez egy projekt alapú, „kutatós” munka.
aP: Mónika, miként találtál rá a két prágai művészre?
Zsikla Mónika: Művészettörténészként folyamatosan figyelem az új tendenciákat és gyakran fordulok meg nemzetközi vásárokon is. Régiós szinten az egyik olyan galéria, amelyet kitüntetett figyelemmel kísérek, az a prágai Hunt Kastner Gallery. Hosnedlová munkáit elsőként egy csoportos kiállításon láttam náluk, majd elkezdtem figyelni a munkáit, Instagram friendsek lettünk, és amikor Balázs felkért és megegyeztünk abban, hogy egy közös projekt keretein belül külföldi művésszel is dolgozhatom, akkor rögtön rá gondoltam. Izgalmasnak és nagyon frissnek gondolom azt, amit csinál. Hosnedlová 2009-től járt a Prágai Képzőművészeti Akadémia festő szakára Vladimir Skrepl és Jiri Kovanda tanítványaként. Tanárai a kezdetektől hangsúlyozták, hogy nézzen körül és merüljön el bátran a műfajok sokszínűségében, mert nagyon sok út járható a festészet mellett is. Nem kötelező kizárólag táblaképekben gondolkozni. Hosnedlová a kísérletezések útvesztőjében egy ponton rátalált a hímzésre, ami egy historikus műfaj abban az értelemben, minthogy a varrás talán még a festészetnél is régebbi technika. Festőként evidensen festészeti érdeklődéssel és elhivatottsággal közelít egy-egy témához, de lenyűgöző ahogy a technikák ötvözésével létrehozta a védjegyének számító és leginkább fotorealista hímzésként definiálható műfajt. Hangsúlyosan interdiszciplináris mezőben mozog ez a művészet.
Klara Hosnedlová és Igor Hosnedl: Red Riding Hood (Piroska) fotó: a művészek saját felvétele
aP: Nagyon finom, érzékeny munkák születtek.
Zsikla Mónika: A felületeken úgy jönnek létre az érzékeny átmenetek, hogy a vásznakat elsőként megfesti, majd a megfestett felületeket hímezi ki. De néha még az is előfordul, hogy ha nem talál megfelelő árnyalatú pamutfonalat, akkor a fonalakat is megfesti, vagy hímzés után átfesti.
Klara Hosnedlová és Igor Hosnedl: Red Riding Hood (Piroska) fotó: a művészek saját felvétele
aP: A technika mellett a képkivágások is különlegesek.
Zsikla Mónika: A képkivágatok adják a hímzések szürreális jellegét. Felidézik a portréfestészet tradícióját, de ennek ellenére a kivágatok, amikben az arcokat látjuk, szinte soha nem szokványosak. Illetve további érdekesség a technikák közötti oda-vissza lépegetés, hiszen a hímzések mindig korábbi fotódokumentációk alapján készülnek. Hosnedlová alkotói metódusa a következő: olyan építészeti tereket kutat fel, amelyeknek vizuálisan és történeti szempontból is aurájuk, kisugárzásuk van. Majd a megtalált építészeti közegben a terek történeteire reflektáló szituációkat rendez be, s azokat modellek segítségével fotókon örökíti meg. A Red Riding Hood (Piroska) című projekt például a századfordulón alkotó Josef Hoffmann építész és építészteoretikus gyermekkorához kötődő épületben kelt életre.
Klara Hosnedlová és Igor Hosned: lRed Riding Hood (Piroska) – a művészek saját fotója
aP: Beszéljünk konkrétan erről a Hoffmann-féle projektről.
Zsikla Mónika: Joseph Hoffmann brtnice-i szülőháza ma emlékházként működik. A ház több helyisége is gyakori hivatkozás Hoffmann emlékirataiban, így többször történik utalás a sárga loggiára, a kerti pavilonra vagy a teaszalonra. A projektben modellként szereplő kislány portréihoz ezek a helyiségek adták a hátterét. A hivatkozással bíró építészeti terek pedig egy mágikus szövet darabjaiként idéződnek meg. Hosnedlová pedig az interdiszciplinaritás szűrőjén keresztül tesz hozzá az egész történethez. Ráadásul nem ez az első és nem is az utolsó projekt amiben monarchiabeli történethez nyúl. A munkáiban többszörös áttételek érhetők tetten, és a mélyrétegekben mindig ott van az építészeti és festészettörténeti referencia, sőt a Monarchia történelméhez kapcsolódó privát történetek megidézése is. Nagyon szép az a folytonosság, ahogyan egy koncepció mentén az emlékek és a képek vándorolni kezdenek, és ahogyan a történeti szálak hirtelen kortárs fordulatokat vesznek.
Klara Hosnedlová és Igor Hosnedl: Red Riding Hood (Piroska) fotó: Lékó Tamás
Hosnedlová előző munkája szintén egy rétegelt projekt volt, ami doktor Vogel apartmanházához kapcsolódott. Doktor Vogel magánlakásának váróteremmel is kiegészített orvosi rendelőjét a világsztár építész Adolf Loos tervezte. Az egykori orvosi apartmanházat az elmúlt években Loos több másik épületével együtt restaurálták, és ezek a felújított épületek jelenleg Brno legkiemelkedőbb turistalátványosságai közé tartoznak. Vogel apartmanházának tereiben a fentiekben részletezett alkotói metódussal Klára Hosnedlová két másik művésszel Lucia Scerankovával és Igor Hosnedlel dolgozott együtt. A formanyelv, a képáttétek konceptuális útja Klárahoz kötődik, a fotódokumentációt Lucia Sceranková készítette, a projekt installációs részét pedig Klára férje, Igor Hosnedl, aki a munka kezdetekor hosszasan tanulmányozza az egyes művészek (Joseph Hoffmann, Adolf Loos) rajzstílusait, és a megfigyelt stílusokhoz igazodva hozza létre az installációk szobor elemeit. Bár a művészek nem tesznek erre utalást, de a dolog pikantériája, hogy Loos a Wiener Werkstätte (1903 – a szerk.) megalakulásakor együtt dolgozott Hoffmann-nal, de munkakapcsolatuk hamar véget ért, amikor fény derült arra az antagonisztikus ellentétre amely az ornamentika ellen és mellett szólt.
Igor Hosnedl, Klára Hosnedlová: The Apartment of Doctor Vogel (2015), Adolf Loos építészeti terében. Fotó: Lucia Sceranková / igorhosnedl.com
A Red Riding Hood (Piroska) projekt eddig kétszer volt látható Prágában. Elsőként egy nonprofit galériatérben, majd egy olyan régi prágai mozi terében épült fel újra, ahol a vászon elé még színpadi emelvényt is építettek. A nonprofit együttműködés nagyon fontos Klara Hosnedlová és Igor Hosnedl számára, mert egyelőre még nem szeretnének forprofit galériához elköteleződni. A projekt jelenleg tehát a harmadik állomáson, épp egy white cube-szerű steril térben látható. Ez első pillanatban kihívást is okozott a művészeknek, ami az installálás idején aztán kalandba csapott át.
Klara Hosnedlová és Igor Hosnedl: Red Riding Hood (Piroska). Fotó: Lékó Tamás
Arató Balázs: Gyakran hallom fiatal művészektől, hogy ódzkodnak a galériáktól, ameddig lehet igyekeznek őrizni a függetlenségüket. Van abban igazság, hogy a végzés után szükségük van időre, amíg megtalálják a saját kifejezési eszközeiket, ilyen értelemben értem a dilemmát. De egy művésznek csak galériával a háta mögött lehet karriert építeni és befutni, mert csak a galéria képes eljuttatni olyan pozíciókba ahol szintet lehet ugrani. A fiatalok viszont, főleg a pályájuk elején nagyra értékelik a függetlenséget, csak a szabadságban tudják megtalálni a hangjukat.
aP: A cseh színtérről könnyebb bekerülni a nemzetközi vérkeringésbe?
Arató Balázs: Nem az a kulcs, hogy csehek, hanem annak köszönhetik a zöld utat számos esetben, hogy a Hunt Kastner Galéria állította ki őket. A galériát 2005-ben alapította az amerikai Katherine Kastner és a kanadai Camille Hunt, fiatal és középgenerációs cseh művészekkel dolgoznak Prágában és egy olyan nemzetközi színten jegyzett galériát építettek fel, ami mindannyiunknak példaként működhet. Nemcsak a programjuk erős, a gyűjtőkörük is figyelemre méltó. Számomra is csak az első lépés a fiatal nemzetközi művészekkel való együttműködés, de nem látom be, miért ne lehetne hosszútávon akár szupersztárokkal is dolgozni. Persze sok pénz kell hozzá, kemény feltételeket támasztanak a szerződött galériáik és irgalmatlan költsége van a biztosításnak, szállításnak. Érzem a „buzz” hangulatot magunk körül a nyitás óta, pedig nem a dekoratív, könnyen eladható irányt választottam, a kiállításaim fele installációs műfajú volt, de most az a célom, hogy ha jelentkezem egy vásárra, akkor a programom alapján felvegyenek. Nemzetközi jelenlétre vágyom, tőkeerős külföldi gyűjtőket szeretnék beleszerettetni a művészeimbe, állandó résztvevője akarok lenni az art world utazó cirkuszának. A magyar árszint alacsony, ha mindent eladok egy vásári standon, akkor se garantált a rentábilis részvétel, ezért kell magasabb kategóriában jegyzett külföldieket is becsatlakoztatni a művészkörbe. Nagyon sok jó művész van itthon is, de a többségük már kötődik valahova. Most jelentkeztem a kölni és brüsszeli vásárra, konkrét tapasztalatokról nyilván később lehet majd beszámolni. Október elején pedig egy neves belga festőnő, Nel Aerts mutatkozik be a Horizontban, őt úgy fedeztem fel, hogy állandóan beleütköztem a dolgaiba, a bécsi Kunsthalléban, a bázeli Listén, egy oslói magánmúzeumban. Egyszerűen ráírtam az antwerpeni galeristájára, hogy szeretnék vele dolgozni, ő megadta a kontaktot és azóta túl vagyok egy műteremlátogatáson, összebarátkoztunk és megtaláltuk a közös hangot.
A cikk lejjebb folytatódik.