Mi jut eszünkbe a Baltikumról a kortárs képzőművészet és kultúra kapcsán? Van kedvenc balti művészünk, vagy galériánk? Akad-e arrafelé érdekes kiállítótér, múzeum, ahova betérhet a kultúrafogyasztó turista, ha esszenciális balti kortárs művészetre vágyik?
Mi lehet vajon az oka az általános zavarnak, ami a Baltikum körül kering, és maguk a balti országok mennyit tesznek a tiszta kép megteremtéséért? Például: hogy állnak az együttműködések? A kérdésekre csak akkor kaphatunk választ, ha megnézzük, hogy mi zajlik ott fenn, északon.
Arka galéria, Vilnius. A szerző fotója
Harmadik, egyben végállomás: Litvánia
Vannak hatalmas nevek, amilyen George Maciunas és Jonas Mekas, de a kortárs művészetben kevés olyan baltikumi művész akad, aki valamilyen szinten is bekerült a nemzetközi piacra, és általában ők sem hazai galériánál képviseltetik magukat. Valószínűleg ez is hozzájárul egy igazi baltikumi sztárművész hiányához. Litvánia mégis valamiképp kivétel?
Hiszen a középgenerációból rögtön eszünkbe jut a litván születésű, ám New Yorkban élő Zilvinas Kempinas, akinek nevével egyre gyakrabban találkozhatunk. Idehaza 2014-ben, a Műcsarnok M0 termében mutatták be Ötödik fal című munkáját. A kinetikus installációk mestere a 2009-es Velencei Biennálé litván pavilonjában is nagy sikert aratott ahol a Vartai Galéria képviseletében jelent meg. A Vartai mutatja fel a litván színtéren a legszínesebb és legkomplexebb nemzetközi programot. Mellettük a Meno Nisa, Meno Parkas és Arka galériák nevét érdemes megjegyeznünk, az első kettővel találkozhattunk is a tavalyi Art Marketen.
Zilvinas Kempinas: TUBE
Scuola Grande della Misericordia, Litván pavilon, 53. Velencei Biennále, 2009.
Forrás: Wikipedia
A galériák közti egység hiányát jól szemlélteti a kissé gőgös Vartai visszautasítása az Art Vilniuson való részvétellel kapcsolatban. A nemzetközi vásárt a Litván Galériák Szövetsége rendezi 2009 óta. Az Art Vilnius a művészeti vásárok területén látszólag betölthetné azt az átfogó szerepet, mint amit a rigai múzeumtól várnánk el a maga helyén. A gyakorlatban azonban, akár a litván galériák többsége, nem tud kilépni saját keretei közül. Idén 52 galériából 28 litván, míg 5 lett és csak 1 észt képviselte magát a régióból, kiegészülve 1-1 holland, német, olasz és ukrán résztvevővel, 2-2 francia, belorusz és orosz galériával. A lengyelek, mint meghívott vendégek, megelőzve a letteket, 8 galériával képviselték magukat. Valószínűleg erősebb is a lengyel-litván kapcsolat, mint bármilyen viszony a három balti állam közt.
A litván művészeti díjak tekintetében a teljesen független, intézményi kötelékek nélküli Young Painter Prize-t illik megemlítenünk. Ugyan elméletileg mindhárom ország művészei számára nyitott, a regionális összefogás látszatát sem sikerül felkeltenie a kizárólag litván és angol nyelven olvasható kiírással, melyben a fiatal litván tehetségeket emeli ki. A díj mögötti mecénás szerepben a Modern Art Center (MAC) áll. Ez a magán alapítású intézmény az egyik legnagyobb litván magángyűjteményen alapul, mely közel 4000 darabot számlál, a modern és kortárs litván vizuális művészet produktumai közül válogatva az 1960-as évektől napjainkig. Az eredetileg a „falak nélküli múzeum” koncepcióját valló intézmény úgy tűnik, mégis igényel egy állandó teret. Legalábbis a 2019-re ígért modern múzeumépület tervei erre engednek következtetni – az új épület a Libeskind stúdió elképzelései alapján valósulna meg. A gyűjtemény jelenleg online tanulmányozható, a litván kultúra történetének kutatása mellett az edukációs tevékenyégre helyezett fókuszt jelzi a litván iskolák közt turnézó, edukációs utazó galéria.
Modern Art Center, Vilnius. A Libeskind stúdió látványterve. Forrás: Studio Libeskind
A Baltic Art Triennal hosszú múltra tekinthet vissza, s 1979-es alapításakor eredetileg a nonkonformista művészeti gyakorlatokra helyezte a fókuszt. Reprezentatív módon szerepeltet művészeket a balti és nemzetközi színtérről egyaránt, olyannyira, hogy kvázi az északi térség legnagyobb nemzetközi kiállításává nőtte ki magát. Mégis eltűnik a vilniusi Contemporary Art Center (CAC) belsejében, bár idén a rigai kim?-el együttműködésben már tettek egy lépést a szűkös keretek szétfeszítése felé.
CAC, Vilnius. Fotó: CAC
A CAC egyébként a litván színtér legérdekesebb állami intézménye. A gyűjtemény nélküli kiállítótér gazdag könyvtárral és moziteremmel egészül ki. Igazi kincse azonban a fluxus cabinet, melyet a detroiti Silvermann gyűjtemény adományozott a fluxuscsászár George Maciunas szülőhazája számára. A fluxus kabinetet egyébként láthattuk a Ludwig Múzeumban is, a 2008-as Fluxus East című kiállításon, mely először adott átfogó képet a keleti blokkban megjelenő szerteágazó fluxus jelenségekről, és speciális keleti kontextusban való értelmezésükről. A projekt egyik főszereplője nem mellesleg a CAC volt, felismerve azt a gyakori problémát, hogy a kétpólusú világrend időszakának művészete az értelmezés tekintetében is megkívánja a bipolaritást.
Fluxus cabinet, CAC. A szerző fotója
A litván fővárostól nem messze fekvő Europos Parkas – Open air Museum in the centre of Europe névre hallgató szoborpark lehet a megfelelő helyszín balti túránk befejezésére. A közel 55 hektáros területen körülbelül 100 műalkotás helyezkedik el, többek között olyan alkotóktól, mint Sol LeWitt, vagy Dennis Oppenheim. A szabadtéri múzeum szimbolikus értelemben egyrészt a függetlenségét visszanyert Litvánia nyugat felé való nyitását, másrészt Európa geográfia központjának művészi jelleggel való felruházását képviseli.
A vasfüggöny leomlása utáni hirtelen, intenzív érdeklődés a balti térség iránt, mely során az úgynevezett baltikumi nonkonformista művészet nagy része az amerikai Nancy and Norton Dodge Collectionbe került, tiszavirág életű volt. A kortárs iránti nyugati nyitás pedig igencsak ad hoc jellegű. Bár egyelőre úgy tűnik, a régió összefogás hiányában ezt a csekély érdeklődést sem képes kielégíteni, nemhogy képes legyen a mélyebb ismeretek iránti igény felkeltésére. A kis piac okozta önsajnálat, és a nemzeti identitásnak a szocializmus traumája okozta mániákus hajszolásán túl a tapasztalat hiánya is hozzájárult a periférián belüli további marginalizációhoz. Kilépve egy olyan rendszerből, ahol egyértelmű keretek között lehetett mozogni előre meghatározott irányokban, nehéz kezelni a régóta áhított szabadságot. Ugyan elméletileg már minden átjárható és nyitott, a térségnek még sincs tapasztalata a centrumban megszokott áramlatokkal és működési mechanizmusokkal kapcsolatban. Több mint negyed század elteltével talán ideje lenne váltani, és nem csak északon.
A berlini fal egy darabja az Eoropos Rakas-ban. Fotó: eoroposparkas.lv
Kiinduló pont lehet a régió specifikumainak feltérképezése egymás megismerésén keresztül. Ez magában hordozza a traumatikus múlt szorításából, és az ennek következtében kialakult mártír szerepből való kilépés lehetőségét, akár a balti térségben, akár tágabb értelemben véve az egész keleti blokkban