Újvidéken, ahol élek – legalábbis az ismeretségi köröm zömében – már rég nem téma akár a menekült-áradat, akár a szögesdróttal önmagukat tőlük „megvédeni” vágyón körbebástyázó államok problémája.
Ennek talán több oka is van: Újvidék nem határ menti város, sem északon, sem délen, nem is főváros, ahol a menekültek valamiért – mondjuk fontos ügyes-bajos dolgaikat intézendő – esetleg megállhatnának, és menekülttábor sincs a közelében. Másrészt van akkora, hogy szükség esetén akár többezer embert is villámgyorsan fölszippantson úgy, hogy ne legyenek nagyon szembetűnőek.
Egy idő után az emberek simán beleszoknak-beleunnak mindenbe. Higgyék el nekem, aki a hátországban élve már négy háborút éltem át, egy idő után már a helyi rádiók is, az egymondatos hírekben olyan hír után, hogy, mondjuk „Szórványos lövöldözés Szlavóniában”, azonnal, gond nélkül, ugyanolyan szenvtelenséggel lökték magukból a következő hírt, miszerint „Új Cannes-ban díjazott film a mozikban”.
Kiállítási enteriőr, Volodimir Kuznyecov és Rena Rädle-Vladan Jeremić munkájával. Fotó: MSUV
Harmadrészt, azt hiszem, az emberek zömét már rég sokkal, de sokkal inkább lefoglalja az ijesztően és villámsebesen csökkenő életszínvonala, hogy csak a legmindennapibb gondot említsem.
Persze azért tagadhatatlan, hogy akadnak, akiket a fenti probléma még mindig foglalkoztat. Nos, ezek nagy hányada – hadd állapítsam meg nagyon eufemisztikusan – irracionálisan reagálja le a témát.
Kétlem, hogy ebből az embertípusból bárki is megtekintette a Kopeczky Róna által (aki mellesleg vajdasági gyökerekkel rendelkezik), Budapest után Újvidéken, az MSUV (Vajdasági Kortárs Művészeti Múzeum, Muzej Savremene Umetnosti Vojvodine) egyik termében, 2016. július 7. és 31. közti intervallumban újraálmodott, Cold Wall című, nemzetközi gárdával realizált tárlatot. Alcíme, nem mellesleg: Kollektív vizuális válasz kerítésekre és emberekre. Második kiadás.
Már a múzeum homlokzata is egyértelmű üzenettel várja az érdeklődőket: BORDERS ARE ILLEGAL, NOT PEOPLE.
Magát a tárlatot első ízben, futólag megtekintve, kissé kesernyés szájízzel léptem ki a múzeum ajtaján: oké, becsülöm ezt a szenzitív hozzáállást, de jobban csípem a többrétegű, többértelmű, elvontabb típusú alkotás-palettát.
Másnap, figyelmesebben szemlélve ugyanezeket a munkákat (Gróf Ferenc, Babi Badalov, Volodimir Kuznyecov, Rena Rädle és Vladan Jeremić, valamint a belgrádi Škart Kolektiv alkotásai) módosult a véleményem: talán… talán olykor valóban csak így lehet valamiről véleményt mondani, művészetté artikulálni. Sikoltva, ordítva, provokálva, harsányan, csontvázig lecsupaszítva, rúgva-tépve, és abszolút, félreérthetetlen egyértelműséggel.
Kiállítási enteriőr. Fotó: MSUV
Babi Badalov konceptuális szójátékát (DramaTurkia) még talán egy félmosollyal elintézhetnénk, bár a hétvége óta valóban drámai jelentéstöbbletet kapott. Ám a Škart Kolektiv szándékoltan kezdetleges kivitelezésű, mindössze keresznevekkel és a származási országgal jelölt különféle, mégis igen hasonló történetei már hideglelősen borzongatóak és gyomorszájon vágóak: ezek az apró történetek emberi sorsokat takarnak. Olyanokat, amelyek egyike, kis híján, ha pepitában is, de anno akár az enyém is lehetett volna. Ráadásul ezeknek az ázsiai, afrikai származású embereknek még az a helyzeti előny sem adatott meg, ami sok néhai rokonomnak, barátomnak, osztálytársamnak egykor. Már a bőrük színéről azonosíthatók. Szinte ordít róluk, hogy „idegenek“. Más a vallásuk, a mentalitásuk, a szokásrendszerük, és bárhová kerülnek, mindig akadnak majd olyan szomszédok, munkatársak, vagy akár simán kötözködni kívánó vadidegenek, akik számára integrálhatatlanok lesznek/maradnak életük végéig.
Már ha egyáltalán eljutnak oda, ahová megalázások sokaságát eltűrve szeretnének, és maradhatnak is ott.
Babi Badalov: DramaTurkia. Fotó: MSUV
Ezen gondolat- és érzésfutamok után Gróf Ferenc zászlószerűségekbe applikált, országokra és bizonyos fogalmakra utaló szófacsarásait (beleértve a földre helyezett hasonló művét, a „Numerus Clausus“-ból kiemelt „EU“ iniciálét ábrázoló farost- vagy fém-téglalapocskát), valamint Volodimir Kuznyecov és a Rena Rädle-Vladan Jeremić szerzőpáros közös, méretes murálját, amelyen a lángoló hátú menekültet vérebbel sakkban tartó kommandós, az ezt láncon tartó, zárt kapu kulcsát őrző bürokrata, és, ha jól láttam, még Szerbia miniszterelnöke is szerepel, valamint egy tolókocsis emberbe rúgó egyenruhás nő és néhány menekült, egy Hi-tech városkép társaságában, a mindenütt jelen lévő kerítésekkel együtt – már nem tűnik banalizálásnak, durva leegyszerűsítésnek, hisz… milliók számára egy ilyen, méretes illusztráció – maga a valóság. Talán… talán ilyesféle lehet a sűrített hús-vér élettapasztalatuk fájdalomdiagramja.
Gróf Ferenc munkája a Cold Wall első kiadásáról, FKSE Stúdió Galéria, Budapest. Fotó: Tóth Dávid
Ami akkor is az marad, ha a saját művészeti szenzibilitásom gyökeresen másmilyen.
Mindazonáltal, noha biztos vagyok abban, hogy akiknek valóban látniuk kellett volna a kiállítást, azokhoz soha nem jut el, de ha csak néhányan, szórványosan, és egészen rövid ideig elgondolkodunk rajta, mi lenne, ha a sors furcsa fintora folytán velünk történne mindez… akkor már megérte.
A cikk lejjebb folytatódik.