- Felhúztunk egy kerítést, és ezzel elvágtuk magunkat
- Azt hisszük, közelebb vagyunk a Nyugathoz
- Az Art Market idei Balkán-fókusza fontos vállalás volt, de rengeteg kérdést vet fel
- A Balkán művészete nincs jelen eléggé Európában
- Hiányos az intézményrendszer
- Viszont izgalmas a művészet arrafelé
- És van ott olyan ország is, ahol egy művész a miniszterelnök
- A Balkán szexi? Vonzó a gyűjtőknek?
- Akkor miért hiányzott Bosznia a Velencei Biennáléról?
- Mit üzen nekünk Szarajevó?
A „balkán” mint pejoratív fogalom és az exjugoszláv államokkal kapcsolatban fellelhető civilizációs felsőbbrendűség tudatunk blokkolja a Röszkétől délre eső országokkal való szembenézésünket. Pedig kínosan közel van még a tizenöt-húsz évvel ezelőtti háború, amiből talán megérthettük volna, mit jelent valakinek égő városokat hátrahagyva, Európa felé elindulni.
A lokális konfliktusok globális hatásainak felismerése és a tanulási folyamat úgy néz ki elmaradt – látszik ez a részvétlenség és a különállás bástyapolitikájából, ugyanakkor legalább annyira fájó a párbeszéd hiánya ezekkel az országokkal, amikor közösen kellene erőfeszítéseket tenni a humanitárius katasztrófát elkerülendő.
Marija Sevic munkája / Forrás: marijasevic.com
Ott, túl a rácson
A jelenlegi menekültválság megmutatta, hogy egy probléma nem a határnál kezdődik: a folyamatok olyan együttműködést feltételeznek, amely túlmutat az EU-nem EU, nyugati-keleti, északi-déli ellentéteken. Minden párbeszédhelyzet, aminek esélyét elszalasztottuk, most fájóan hiányzik a politikai és társadalmi megoldásból, miközben a régi-új helyi konfliktusok látszanak súlyosbítani a már amúgy is fenyegetett stabilitást és békét (lásd Angela Merkel minapi nyilatkozatát). Az elzárkózás, a kerítés és a párbeszéd hiánya minden esetben, így a képzőművészet területén is megengedhetetlen. Emiatt volt hiánypótló az Art Market Budapest 2015 témaválasztása, még ha nem is tudhatták, hogy milyen lokális és globális folyamatok színezik majd a vásár kontextusát.
„A poszt-kommunista Kelet-Európa eddig méltatlanul kevéssé felfedezett és a nemzetközi művészeti piacon csak visszafogottan reprezentált régiója Délkelet-Európa, más meghatározás szerint a Nyugat-Balkán” – ezzel e felütéssel kezdik azt az indoklást, hogy miért szentelt idén a vásár külön szekciót a régió egynéhány galériájának, és miért rendezett a témát kísérő kiállításokat és egy panelbeszélgetést.
Lana Cmajcanin: Geometry of Time / Forrás: Duplex100m2 galéria, Szarajevó
Topográfia. West Balkán? A Nyugat Délkelete?
A panel résztvevőiként, Kopeczky Róna moderálása mellett, beszélt a kortárs nyugat-balkáni helyzetről Pierre Courtin, a szarajevói Duplex100m2 galéria vezetője, Branko Franceschi, a rijekai Modern és Kortárs Művészeti Múzeum korábbi igazgatója, a zágrábi Virtual Museum of the Avant-garde Art és a Marinko Sudac Gyűjtemény igazgatója és a spliti Művészeti Múzeum igazgatója, Nemanja Nikolic a belgrádi U10 Art Space alapítója, Matilda Odobashi a tiranai Zeta Galéria, valamint Natalija Vujosevic, a podgoricai Kortárs Művészeti Intézet vezetője és alapítója. A beszélgetés központi témája a már említett „elfeledettség” volt.
A résztvevők szakmai pozíciói meglehetősen diverz képet mutattak,, amely nem feltétlenül válik javára egy olyan beszélgetésnek, amely lényegében a „Nyugat-Balkán” fogalom definíciós kísérletei köré szerveződött és ennek az európai, illetve globális képzőművészeti színtérben elfoglalt helyét próbálta feltérképezni.
A nagy, gyűjteménnyel rendelkező zágrábi múzeumigazgató mellett a pár éve alapított, fiatal művészek által vezetett, önszerveződő, független kis belgrádi kiállítótér vagy a szarajevói galéria különböző léptékeket reprezentál ebben a kérdésben. Ennek a helyzetnek az okai azok között a problémák között keresendők, amik miatt egyáltalán indokolt a vásárra vendégként meghívott balkáni és párhuzamként a kelet-közép-európai régió kortárs képzőművészeti helyzetéről ma beszélni.
Jusuf Hadzifejovic: Property of Emptiness / Forrás: Duplex100m2 galéria, Szarajevó
Bezárt múzeumok és egy miniszterelnök, aki művész
Az Art Market Budapest által felvetett probléma, miszerint a térség „visszafogottan reprezentált” a nemzetközi piacon, ahogy a beszélgetésből is kiderült, a képzőművészeti intézményrendszer hiányára vagy esetlegességére vezethető vissza. Emiatt talán kevésbé érdemes onnan megközelíteni a kérdést, hogy piaci értelemben mennyire élő a térség, hiszen inkább arról van szó, hogy hiányzik az infrastruktúra és az állami támogatás. A kortárs képzőművészet finanszírozása megoldatlan probléma, amely biztosítaná a kiszámítható működést, a hosszabb távú projekteket, a regionális és nemzetközi együttműködések létrejöttét. Az általános állapotokat letapogató bevezetésben fény derült arra, hogy a belgrádi kortárs művészeti múzeum zárva tartása (és mint kiderült, a Nemzeti Múzeumé is), tökéletesen példázza azt a lehetetlen helyzetet, hogy mennyire nem adottak azok a keretek, amelyek egy szcéna alapvető működését biztosítanák.
Szarajevóban gyűjtemény várja, hogy beköltözhessen a Pompidout is jegyző, Renzo Piano által tervezett és évek óta ígérgetett Ars Aevi-be. A stabil és kiszámítható intézményi működés alternatívájaként ugyanígy Albániában is az elmúlt években alulról szerveződő, személyes kapcsolatokon keresztüli, általában nemzetközi pénzekkel finanszírozott projektek jöttek létre. Erre példaként a 2009-es tiranai biennálét említették, amelyet teljesen önkéntes alapon szerveztek meg, miután az önkormányzat támogatása elapadt, és csak privát adományokra támaszkodhattak.
Albániában a kortárs szcéna helyzetét segíti, hogy a jelenlegi miniszterelnök, Edi Rama maga is festő, aki szívén viseli a kortárs kultúra állapotát. Emellett 2010-ben alakult meg a Kortárs Művészeti Központ Tiranában, amely egy kutatásalapú, residency programokat és kiállításokat szervező civil egyesület értelmezhető nemzetközi kontextusban és kapcsolatokkal.
Mariane Maric: Tito thanks, 2012 / Forrás: Duplex100m2 galéria, Szarajevó
Igazolatlan hiányzás
A globális képzőművészeti piacról való hiányzás fölötti értetlenkedés nem segít jobban megérteni a nyugat-balkáni államok kortárs művészetének helyzetét. A rendszerváltás és a háború, az átmenet nehézségei és a nacionalista kultúrpolitika, a traumatizált társadalmak, a gyenge gazdaság problémaegyüttese, amire a meghívott vendégek utaltak, azt sejteti, hogy a liberális gazdasági szemlélet alapvető struktúráinak kiépületlensége miatt a régió a kortárs művészeti piac felől nézve perifériás helyzetben van.
A panelbeszélgetés második kérdése és tétje pont emiatt vonatkozott arra, hogy van-e tipikusan nyugat-balkáni művészet vagy ez csak az “outsiderek” interpretációja lenne.. Maga a fogalom az EU neologizmusa a kilencvenes évekből, amit az integráció és a bővítés diskurzusában használnak, értve ezt a posztjugoszláv tagállamokra és Albániára, kivéve Szlovéniát. A fogalomból következő ellentmondásokról nem esett szó, hogy miért beszélhetnénk nyugat-balkáni művészetről, ha a korábbi diskurzusokban a térséget és művészetét, mint a balkánit emlegették. Ettől függetlenül ezzel a kérdéssel a 21. század globális művészeti párbeszédeinek egyik kulcsmomentumához érkezünk el: beszélhetünk-e arról, hogy a geopolitikailag nem a centrumhoz tartozó területek művészetének egyedi vonásuk van?
Albana Shoshi munkája / Forrás: Zeta Galeria, Tirana
Természetesen a kérdés eleve predeterminatív: a résztvevők hangsúlyozták, hogy sokuknak arról sincs pontos tudomásuk, hogy például Szkopjéban mik történnek, így nehéz lehetne feltételezni egy lényegi közöst az országokban. Az esszencialista szemlélet hibás, ugyanakkor nem lehet letagadni, hogy a közös történelmi múlt miatt van a balkáni országokban egy mindenhol megtalálható problémagóc és geopolitikai teher, aminek a része a már említett intézményi háló felszámolódása is.
Emlékezhetünk Bosznia Hercegovina idei Velencei Biennáléról való hiányzására is, amelynek legnagyobb oka a kormány szerint „kapacitáshiány” volt. Különben a Velencei Biennále valós globális érzékenységéről és planetáris aggodalmairól sokat elárul, hogy a látogató minderről semmit nem tud meg, vagy csak olyan rész-akciók keretein belül, mint amilyen például a kelet-európai régió perifériális helyzetére és a hiányokra reagáló 2011-es Ghost Pavilion of Republic Moldova művészeti akció volt.
Budapest-Szarajevó tengely
Ilyen értelemben érdekesebb lehet az OFF-Biennále Budapest kontextusában, és nem csak a művészeti piac szempontjai szerint nézni azt, ami például Szarajevóban történik és aminek helyzetéről egy online is elérhető könyv megjelent. Ebben tárgyalják azt az esemény horizontot, ami során felhagytak a régióban a Soros Alapítvány által létrehozott kortárs művészeti központok finanszírozásával (a kulturális kolonializáció perspektívájában Matthew Webber írt röviden Soros tevékenységéről a balkáni régióban), és vált így a szarajevói projektalapú, együttműködésre, önkéntes munkára és európai, nemzetközi forrásokra támaszkodó non-profit intézménnyé. Vagy, hogy miképpen használható egy bevásárlóközpont művészeti eseményként. Vagy, hogy a low-budget szemlélet, a túlélés művészeti technikái hogyan formálják át az általános művészetről alkotott képet, a kiállítóterek és a kiállítási idők fix kategóriáit, az egyéni alkotás, a köztéri, a politikai művészet fogalmait. Illetve miként integrálják a gyenge kortárs képzőművészeti élet élénkítésének szándékát és az állami érdektelenség elleni tiltakozást magába a művészeti praxisba. Ezek ismerős problémák itthon is.
Lidija Delic: Seascapes / Into The Wave, 2015, installation view / Forrás: lidijadelic.com
Szürke zónák
A beszélgetésen talán több időt kellett volna szánni az “alternatív” és az “established” ellentétpárok totális értelmetlenségének kifejtésére, amiben osztozott a belgrádi és a podgoricai meghívott. Montenegróban például nem létezik külön művészettörténet szak, ezért az adminisztrációban és az elméleti pozíciókban is művészek dolgoznak, mint Natalija Vujosevic is, aki külön kiemelte, hogy ebben a helyzetben az önszerveződés is művészeti kihívás. Ezzel együtt komoly probléma a kurátorok és kritikusok hiánya, amely az eszmecsere és az ezekhez szükséges platformok elégtelenségében mutatkozik meg.
Az eddigi példákhoz képest Horvátország intézményi rendszere létezik és Branko Franceschi elmondása alapján több regionális központ között oszlik el a “szerény” állami támogatás, amit NGO-kon keresztül egészítenek ki. A tárgyalt országokhoz képest jól finanszírozott ez a decentralizált struktúra, viszont Franceschi is osztozik azon a véleményen, hogy ugyan náluk a kortárs művészeti piac létezik, de torzultan működik. Ennek okait főként a Jugoszláv múltra vezette vissza, amikor kevés gyűjtő vállalta fel a nevét félelmében a “burzsoázia” felcímkézéstől, és szellemekként léteztek és vásároltak a szürke zónában közvetlenül a művészektől.
Hrvoje Slovnec munkája / Forrás: Apoteka Project Space, Zágráb
Ennek tradíciója a mai napig él és igen kevesen lépnek ki az árnyékvilágból, mint ahogy Marinko Sudac tette és neo-avantgárd gyűjteményével egyfajta ellenpontként szolgál a torzult kortárs művészeti piaci rendszerben, ahol ugyanilyen árnyakként jelentek meg a rendszerváltás után a “nyugati” privát gyűjtők és a kereskedelmi galériák. Ennek ellenére Branko Franceschi pragmatikusan és pozitívan szemléli az “outsiderek” érdeklődésének beavatkozását a régió művészeti diskurzusába és piacába.
Élve az általa elmondott hasonlattal, szerinte a közintézmények sivatagok, amiknek a szomját oltó vizet a gyűjtők hozzák el. Az érdeklődés hullámait, mint a már évek óta tartó neo-avantgárd fellángolást meg kell lovagolni, és a saját érdekeink szerint formálni attól függetlenül, hogy perifériaként hivatkoznak és hivatkozunk magunkra. A diskurzust igenis aktívan alakíthatjuk a létező intézményi hálóval (legyen az állami vagy alternatív) a közönség és saját magunk javára is, anélkül hogy elzárkóznánk a régiós szintű párbeszéd lehetőségétől. Legyen szó akár a balkáni, nyugat-balkáni vagy kelet-európai régióról.