Az Ország Lili kiállítás május 1-ig meghosszabbítva - ez eddig a szolgálati közlemény. Minden másról, múzeum, galéria, magángyűjtemény összefüggéseiről Kolozsváry Marianna, az

„Egy gyűjtemény birtoklása nem csupa móka és kacagás.” Interjú Kolozsváry Mariannával

Az Ország Lili kiállítás május 1-ig meghosszabbítva - ez eddig a szolgálati közlemény. Minden másról, múzeum, galéria, magángyűjtemény összefüggéseiről Kolozsváry Marianna, az MNG muzeológusa beszél.

2017-04-07

Kolozsváry Marianna, az MNG Jelenkori Gyűjteményének főmuzeológusa talán csak úgy tudta volna elkerülni azt a sajátos, vélhetően egyedüliként betöltött pozíciót, ami egyszerre jelenti a múzeumi világ és a magángyűjtők közé tartozást, ha egészen más pályát választ, hiszen édesapja, Kolozsváry Ernő a második világháború után keletkezett egyik legnagyobb hazai gyűjtemény birtokosa volt. Gréczi Emőke a szakma megítéléséről, az átjárás előnyeiről és hátrányairól, egy gyűjtemény fenntartásának nehézségeiről beszélgett a május 1-ig meghosszabbított Ország Lili kiállítás kurátorával.

Gréczi Emőke (G.E.):  Apukád mesélte, hogy az egyik gyermeke, amikor még járni sem tudott, négykézláb elmászott egy képhez, felkapaszkodott, hogy közelebbről megvizsgálja. Belőle lett művészettörténész. Csak belőle, hangsúlyozzuk azt is.

Kolozsváry Marianna (K.M.): Én inkább arra emlékszem, hogy az apámmal gyakran nézegettük Aggházy Mária Faszobrok című vastag könyvét, s egyébként a mai napig hálás vagyok neki, mert azt játszottuk, hogy a legszebbeket le kellett stoppolni. Ez azzal járt, hogy rögzíteni kellett a fejemben a könyv tartalmát, hogy előre tudjam, mikor jön az, amelyiket majd választanom kell. Így fejlesztettem az emlékezőképességemet, egy pillanat alatt képes vagyok memorizálni, amit látok. Kétségtelen, hogy az öcsémmel benne voltunk a műgyűjtés sűrűjében, majdnem mindenhová mentünk vele, ezért a két, később született testvérünkkel ellentétben jobban érdeklődtünk a művészet, a képek iránt. Ekkor nehezen éltünk, ahogy mondani szoktuk: küzdelmes gyerekkorunk volt, hiszen a gyűjtemény felépítése a család minden pénzét felemésztette. Hiába voltak ezek a művészek tiltottak, a képeiket nem fillérekért adták. Korniss volt az első, aki 10 ezer forintért adott el képet a hatvanas évek végén, amikor 1200 forint volt egy havi fizetés és Tihanyban négyezer forint volt egy telek. Kétségtelenül előnyt jelent, hogy láttam a művészeket, voltam náluk, beszélgettem velük, s nem könyvből tanultam a művészetüket, ahogyan mások.

Kolozsváry Marianna

 G.E.: Nem érzed kalitkának, hogy azokról írsz, azoknak rendezel kiállításokat, Román Györgynek, Anna Margitnak, Korniss Dezsőnek, Bálint Endrének, Ország Lilinek, akik otthon a falon vannak? Mintha nem akarnád elhagyni a komfortzónádat.

K.M.: Az MNG-ben a Jelenkori Gyűjteményben dolgozom, hivatalból eleve foglalkoznom kell más művészekkel, kortársakkal is. Egyébként érdekes dolog, amikor egy kortárs gyűjteményből klasszikus modern gyűjtemény lesz. Ezt az apám is átélte. Magam is már a többedik kortársművész generációt élem meg. Nem érzem korlátnak, idővel az ember másként látja a művészetüket, s mindig tudok újabb dolgokat kutatni róluk, újabb adatokat feltárni, miközben a kortárs művészeket is figyelni kell, kiállításokra járni. Lehet, hogy írhatnék másokról is, majd írok, ha elfogynak a legnagyobb kedvenceim.

G.E.: Amikor a kilencvenes évek második felében először hallottam rólad, azt hittem, hogy a Kieselbach Galériában dolgozol. Van egy furcsa köztes léted, egy olyan dimenzióban mozogsz, ahol nem választódik szét a múzeumi munka és a magángyűjtés. Nem mindenki fogadja el ezt az átjárást, nálad viszont természetes. Talán magyarázatra szorul…

K.M.: Biztos, hogy kevés ilyen lehet a világban, ha van egyáltalán olyan múzeumi művészettörténész, akinek a háta mögött áll egy ilyen gyűjtemény. Szerintem nagyon jól szét tudom választani. Én dolgozni szeretek. Tamással is azért dolgoztam együtt, mert ugyanolyan szenvedélyes, mint én vagyok, megcsináltuk közösen a Modern magyar festészet két kötetét, amiről azt gondolom, hogy egy egészen különleges válogatás. Nem tudom, hányan járják végig az ország múzeumait, pláne a raktárakat. Ezért is könnyebb kiállítást rendeznem, mert a fejemben pörög a film, hogy a múzeumokból mit lehet kölcsönkérni, és nem csak az állandó kiállításról, emellett mivel benne vagyok a magángyűjtők világában, van egy képem a magánkézben lévő dolgokról is, ez pedig igen hasznos egy kurátor számára

G.E.: A munkahelyeden nem volt probléma, hogy egy magángaléria projektjéhez adod a neved, időd, energiád?

K.M.: Nem emlékszem ilyenre. De több kollégám is írt vagy szerkesztett már magángaléria kiadásában megjelent könyvet. Szerintem az nagyon jó dolog, hogy pénzt fektetnek abba, hogy egy művészettörténész szakmai munkája könyv alakban is megjelenhessen. Annak idején senki nem gondolta, hogy pár év alatt meg tudunk csinálni két ilyen hatalmas összefoglaló albumot.  Hihetetlen energiákat kellett megmozdítani, de Kieselbach Tamással úgy véljük, ha valaki lelkesedésből, szenvedéllyel dolgozik, akkor nincs lehetetlen. Annak idején biztos volt, aki ferdén nézett rám, de most mindenki használja ezt az albumot, kurátorok, kiállításrendezők kézikönyve lett. Kinézik, melyik mű kell, megtalálják hozzá a lelőhelyet, a leltári számot és már töltik is ki a kölcsönzési papírt. Valakinek ezt meg kellett csinálni.

Tárlatvezetésen az Ország Lili kiállításon a Magyar Nemzeti Galériában

G.E.: Kieselbach Tamást beengedték volna a múzeumi raktárakba nélküled? Azért nyilván kellettél mint múzeumi ember…

K.M.: Tamás járt múzeumi raktárakban már korábban is, hiszen művészettörténész. Valóban annak idején körbelengte a galerista személyét egyfajta félelem a muzeológusok részéről, holott mi mást tenne, mint hogy megnézi, feldolgozza a műveket. Úgy gondolom, hogy ez mára megváltozott. Valóban, egy ideig tiltották, hogy aki múzeumban dolgozik, ajánló szöveget írjon egy aukciós katalógusba. De ma már sokféle kapcsolat van, a művészettörténész kiállítást rendezhet egy magángalériában, írhat egy katalógusba. Az MNG-ben nagyon jó szakemberek dolgoznak, óhatatlan, hogy egy magángaléria kikérje a véleményüket. Volt annak idején egy olyan elképzelés, hogy a múzeumi szakemberek ne dolgozzanak műkereskedőnek, hanem majd jöjjenek a fiatal művészettörténészek, akik eleve oda mennek dolgozni, s azon a területen folytatják a pályát. Arra nem gondolt senki, hogy ha valaki elvégez egy egyetemet, nem rendelkezik a műkereskedelem számára máris használható szakértelemmel. Kell az a 10-20-30 év, amíg szert tesz arra a tudásra, amivel markáns véleménye lehet a művészekről, a művekről.

G.E.: Ez a kapcsolat nyilván kétirányú, hiszen a monografikus nagy kiállításokat nem lehet az aukciós házak, galériák együttműködése nélkül megrendezni.

K.M.: Ha az ember kiállítást rendez, megnézi az aukciós katalógusokat is. Egyes művekről tudhatja hallomásból, hogy ki vásárolta meg, ám a gyakorlat az, hogy lead egy listát az aukciósháznak, ott begyűjtik a képeket és a múzeum rendelkezésére bocsátják. Sosem értettem ezt az ellenállást, hiszen a magángalériák sem tudnak nélkülünk dolgozni, mi sem nélkülük.

G.E.: Ebből a korszakból, amivel foglalkozol, kinek az életműve vár még olyan mértékű feldolgozásra, amilyen a közelmúltban Bálint vagy Ország Lili esetében történt?

K.M.: Most el kellene mondanom a sokéves programomat, de nem mondom el. Ország Lilinek sokan rendeztek már kiállítást, de ez az első életmű-kiállítása. Az más kérdés, hogy ő az a „hátra tett kéz” kategória, mivel a teljes hagyatéka múzeumokba került, a Vasilescu-gyűjtemény is látogatható Győrben, a mi gyűjteményünk is publikált. Az embernek semmit sem kell kutatnia ahhoz, hogy kétszáz képet azonnal össze tudjon szedni, mégsem csinálta meg senki. Nyilván, a kiállításokban, melyeket rendeztem, benne van, hogy ismertem ezeket a művészeket, olyan dolgokat tudok, amiket mások nem, élt bennem egy Ország Lili-kép, egy Bálint Endre-kép, tudtam, hogy mit szeretnék másképpen megmutatni. Nem akartam semmilyen divathullámra ráülni, például a zsidóságot hangsúlyozni, vagy gender-elméletekkel foglalkozni. Olyan kiállítást akartam rendezni, amilyet szerintem Ország Lili is szeretett volna látni, másrészt, amit a művek is megkívánnak. Kivételes szerencse, hogy megcsinálhattam.

G.E.: Ki kezeli a Kolozsváry-gyűjteményt? Ha kiállításra kérnek képet, ha vennének belőle?

K.M.: Nem adunk el általában. Egy kezünkön meg tudjuk számolni, hogy hány képtől váltunk meg. Ami aukción felbukkan azzal, hogy „egykor a Kolozsváry-gyűjteményben”, azok majdnem mind apám életében kerültek ki. Nem is szívesen adunk kölcsön.

G.E.: Te döntesz, ha jön felkérés?

K.M.: Nyilvánvaló, hogy megbeszéljük az anyukámmal, ha jön egy kérés, hiszen én ismerem a kiállítás hátterét, de közösen döntünk. Viccelhetnék azzal, hogy érdemes velem jóban lenni, mert van az a korszak, és van az a művész, akiről nem lehet elégséges kiállítást rendezni a gyűjteményünk nélkül. De nem szabad elfelejteni, hogy az az otthonunk és nem szeretjük a csupasz falakat. Most is borzasztóan néz ki a lakás, mert hiányzik a sok Ország Lili kép. Amikor a Műcsarnokban volt a gyűjteményünk kiállítása, egyikünk sem szívesen ment haza.

Tárlatvezetés az MNG-ben, a háttérben édesapja, Kolozsváry Ernő beszél egy videófelvételen

G.E.: Múzeumi tapasztalattal rendelkezel. Majd egyszer, ha úgy alakul, bíznád múzeumra a gyűjteményt?

K.M.: Kétségtelen, hogy egy gyűjtemény birtoklása nem csupa móka és kacagás. Azt a gyűjteményt fenn kell tartani. Sok védett képünk van, s olyan körülmények között kell tartanunk, hogy ne menjenek tönkre. Nem lehet csak úgy két szobában elzárni a fűtést, hogy spóroljunk. S ezek a művek pusztulnak, olykor restauráltatni kellett, ami nem olcsó. Azt gondolják, hogy ha gyűjteménnyel rendelkezel, akkor gazdag vagy. Ez egy holt tőke. Kétségtelenül van mód arra, hogy a gyűjtő eladjon, ha pénzre van szüksége, de hogy magáért a gyűjtemény fenntartásáért kell eladnia, az tényleg szomorú. Megfeledkeznek arról a generációról, amelyik nem vagyonosként kezdett gyűjteni. Ma már valóban jómódú emberek gyűjtenek, mert ezeket az árakat más nem tudja megfizetni, de régen nem így volt. Lehet arra játszani, hogy ez a réteg ki fog halni, vagy elkezd eladogatni, mert a 60 ezres nyugdíjából nem tud megélni, de ez megalázó. Múzeumi emberként tudom, hogy a múzeumok falai nincsenek gumiból. Arra már nincs lehetőség, amire régen volt, hogy ha bekerült egy több száz darabos gyűjtemény, akkor kapott egy emeletet vagy teremsort. Ahogy a mi gyűjteményünk el van rendezve a lakásban, az Mravik László szavaival  „Kolozsváry Ernő Kulturális Örökség”, festmények, szobrok, népi bútorok felelnek egymásra, ha ebből kiemelnénk és eladnánk tíz vagy húsz főművet, akkor ez a gyűjtemény halott.

G.E.: Ahogy most elmondtad, nincs megoldás.

K.M.: Valóban nincs. Lehet látni az örökösöknél, hogy valaki gyűlöli az egészet, és ahogy lehetősége van, pénzre váltja, végre szabadon él és leteszi a felelősség súlyát, kompenzál, mert élete egy bizonyos részében „fekete grízt evett”, ahogy mondani szoktuk. A másik viszont nem tud ebből kilépni, szereti ezt a környezetet, tiszteli a szüleit azért a küszködésért. Aztán mindig jön egy örökös, aki máshogy érez és rövidre zárja a dolgot. Erre mondta az apám, aki amellett, hogy tudta, ezek tárgyak, és vészhelyzet esetén feláldozhatók, hogy „vagy tudtam úgy nevelni a gyerekeimet, hogy ezt megértsék és szeressék, vagy a fene megette az egészet”.

Árny a kövön - Ország Lili művészete
MNG, Budapest, május 1-ig


Cimkék: modern művészet, műkereskedelem, Magyar Nemzeti Galéria,

Hozzászólások
Bence
2017-04-10 10:07:58

A vége szól nagyot: hova tehetjük a mérhetetlen mennyiségű műtárgyat? Otthon tartani lehetetlen, a múzeumnak nincs helye ( meg pénze ). Akkor? Marad az eladás - az örökösöknek.

Kapcsolódó cikkek

Egy nagy életmű újrafelfedezése? Ország Lili, MODEM

Hihetetlen, de 35 éve volt legutóbb Ország Lili életműkiállítás. A MODEM felismerte a hiányt, és igyekezett alapos tárlatot rendezni. Az artPortal kritikusa Debrecenben járt, és megnézte, sikerült-e.

„Minél közelebb megyünk, annál inkább elbizonytalanodunk”. Ország Lili, még egyszer

Nemrég kritikát közöltünk a MODEM Ország Lili-kiállításáról. Most a kurátorral, a szokatlanul koherens életmű újrafelfedezésének és átértelmezhetőségének lehetőségeiről beszélgetett az artPortal.