Több kiállítás is foglalkozik Londonban az 1917-es orosz forradalommal. Az egyiknek magyar kurátora van. Nem is akárhol, a Design Museum-ban. Interjú Steierhoffer Eszterrel.

„A művészeti absztrakció a társadalmi forradalom szinonimája lett” – Steierhoffer Eszter, kurátor

Több kiállítás is foglalkozik Londonban az 1917-es orosz forradalommal. Az egyiknek magyar kurátora van. Nem is akárhol, a Design Museum-ban. Interjú Steierhoffer Eszterrel.

2017-06-12

Az 1917-es orosz forradalom 100 éves évfordulójának alkalmából szinte megszámlálhatatlan szimpóziumot, beszélgetést, kiállítást rendeztek Londonban, ezek sorában ott van a Design Museum, Imagine Moscow - Architecture, Propaganda, Revolution című tárlata is. A kiállítás Steierhoffer Eszter első kurátori munkája az intézményben.

Steierhoffer Eszter 

aP: Londonban, az Royal College of Art kurátor-képzésén tanultál - ha jól emlékszem a tranzitblogon volt is egy beszámolód a kurátorképzésről. Utána Kanadában dolgoztál az építészeti központban...

Steierhoffer Eszter (S.E.):  Igen, mesterképzésre jártam a Royal College of Art-ban, ami még mindig létezik, de azóta nagyon megváltozott, az iskola illetve a képzés jellege is. Utána elkezdtem szabadúszóként dolgozni, illetve PhD-t írtam, ami építésztörténeti kiállításokkal foglalkozik. 2008 körül létrehoztunk egy projektet az akkori londoni magyar kulturális intézettel (HCC), aminek akkor még Takács Ildikó volt az igazgatója. Együtt indítottuk el az Art Network Agency-t, amelynek keretén belül nemzetközi és magyar művészekkel dolgoztunk különböző londoni helyszíneken. Ezt egy pilot projektnek szántuk, aminek az volt a fő célja, hogy a két közeg között dialógust teremtsünk.

Emellett különböző nemzetközi kiállításokon dolgoztam, majd 2014-15 között a montreali Centre Canadien d’Architecture (CCA), építészeti központ kurátora es kiállításvezetője voltam. Ez volt az időszak amikor Álvaro Siza portugál építesz archívumát befogadta a CCA. Ennek a folyamatnak a részeként kuráltam egy kiállítást Sizának, illetve a Serralves Institute-tal és Delfim Sardo-val együttműködésben rendeztünk egy nagyobb kiállítást az úgy nevezett SAAL Process-ről. A SAAL process egy újfajta társadalmi mozgalom az építészet terén, amely a forradalom utáni átmeneti időszakban született Portugáliában és meghatározó korszak volt Siza korai építészetében.

aP: Kanadából jöttél vissza a londoni Design Museumba, ahol ez az első nagy kiállítás, amit kurátorként jegyzel. Hogyan jött az Imagine Moscow ötlete? Feladatként kaptad, vagy az orosz avantgárd már foglalkoztatott korábban is?

S.E.: Mindig is foglalkoztatott ez az időszak. A PhD kutatásom a neoavantgárd időszakból indult ki és természetes lépésnek tűnt ezután a történelmi avantgárddal foglalkozni. Amikor megérkeztem a Design Museum-ba, nem volt ilyen kiállítási projekt készülőben, de egyértelmű volt, hogy a múzeum szeretne szervezni valamit az 1917-es forradalommal kapcsolatban. Illetve volt egy kapcsolat a Ne Boltai! gyűjteménnyel Prágából, és ez jelentette a kiindulópontot a kutatásban. Ezután nagyon rövid idő, egy év alatt raktuk össze a kiállítást.

Imagine Moscow. London, Design Museum. Fotó: Luke Hayes

Az Októberi forradalom, amelynek idén van a 100 éves évfordulója, összességében nagyon fontos politikai, történelmi esemény és kulturális fordulópont volt. A forradalom után Moszkva lett a Szovjetunió új fővárosa. Egy új generáció: művészek, építészek, dizájnerek próbálták elképzelni, hogy milyen formát ölthet egy új város, és ehhez kapcsolódóan különböző új társadalmi- és életforma modelleket próbáltak keresni. A kiállítás ezeket a meg nem valósult projekteket rekonstruálja, az építészeti gondolatból kiindulva, illetve különböző más művészeti ágakon keresztül, valamint  a kor politikai propagandájának bemutatásával.

aP: Londonban most szinte minden intézmény előállt valamilyen kiállítással az orosz forradalommal évfordulójára. A Royal Academy of Art, a British Library és a Tate is otthont ad ilyen tematikájú kiállításoknak. Izgalmas megfigyelni, miként viszonyulnak egymáshoz, illetve hogyan helyezkednek el a londoni kiállítási szövetben. Amit ti itt csináltatok, az építészeti kiállítás, az összes többi sokkal inkább klasszikus műtárgyalapú. A Royal Academy kiállítása szerintem túlságosan a műtárgyakra koncentrál, a kontextus elvész mögöttük. A te kiállításodban pedig éppen ez a kontextus erős.  Hogy jutottál el a végleges koncepcióig? Miért ez a hat, soha meg nem valósult építészeti projekt emelődött ki ebből a korszakból? Szeretném, ha a kutatásról is beszélnénk: jártál-e Oroszországban, és ott hogyan álltak a Design Museum kiállításához?

S.E.: Igen, voltam Oroszországban, az elmúlt évben körülbelül egy hónapot töltöttem el Moszkvában különböző utak során, és több intézménnyel voltam kapcsolatban. Lényegében erre a kutatásra épül a kiállítás, de végül moszkvai intézményből nem érkezett anyag Londonba. Ehelyett nagyjából egy tucat különböző európai és amerikai gyűjtemény anyagával dolgoztunk.

A kiállítás nem pusztán építészetről szól, az inkább kiindulópont, ami tágabb témákat vezet be. A forradalom utáni időszak építészete maga a színtiszta politika. A kiállítás arról szól, hogy miként lehetséges egy újfajta életet, azaz egy új társadalmat elképzelni és modellezni az építészeti tereken keresztül, vagy éppen azok ellenében. Az Imagine Moscow nem egy tradicionálisan vett építészeti kiállítás, körülbelül kétszáz eredeti műtárgy kontextualizálja a kiállítás hat meg nem valósult építészeti projektjét. A tárgyak túlnyomó része nem hagyományosan vett építészeti tárgy.

Fotó: Luke Hayes

Hogyan látom az Imagine Moscow-t más londoni kiállítások kontextusában? Sokszor elfelejtjük, amikor a történelmi orosz avantgárdra gondolunk, hogy az építészet és a dizájn milyen fontos szerepet játszott a korszak kultúrájában. A kiállítás célja számomra az volt, hogy ezeket az el nem mondott történeteket emancipálja. Ha más londoni tematikus kiállításokról beszélünk – a Royal Academy, a British Library vagy a Tate Modern témába vágó kiállításairól –, az alapvető különbség a történelemhez való viszony. Az Imagine Moscow nem klasszikus történeti tárlat, ehelyett a kiállítás fókusza és alapkérdése a Design Museum kontextusában sokkal inkább, hogy mi az, ami ma releváns marad a kortárs építészeti gondolkodás számára?

Moszkvában érdekes felfedezés volt számomra, hogy ott nem lesznek megemlékezések, kiállítások a témáról. Londonban és más európai helyszíneken több esemény, kiállítás készül. Önmagában érdekes, hogy különböző kulturális kontextusban – keleten illetve nyugaton – hogyan emlékezünk a forradalomra és hogy látjuk a jelentőségét,  jelentését. A moszkvai attitűd sokat elárul a kortárs politikai helyzetről.

A korszak relevanciája építészeti szempontból jóval egyértelműbb. A korabeli rajzok és tervek nyelvi és formai párhuzamai egyértelműen felfedezhetők a kortárs építészetben. A meg nem épült projektek visszhangja erősebben él a kortárs városi tájban, mint a megvalósult épületek, amiket végül sok esetben lebontottak vagy a felismerhetetlenségig átépítettek. A 70-es, 80-as évek építész generációja – benne Rem Koolhaas, Zaha Hadid, Peter Eisenmann vagy Norman Foster – fedezte fel és értelmezte újra a történelmi avantgárdot. Azóta az orosz avantgárd fontos referenciává vált, és ennek formai lenyomatai még mindig erősen érződnek a kortárs építészetben, globális szinten.

Fotó: Luke Hayes

A formai megegyezések persze önmagukban nem jelentenek sokat. A kiállítás ezért inkább ötletekre, gondolatokra fókuszál. A 20-as évek második felében, a 30-as években ugyanazok a kulcstémák merülnek fel, amelyek ma is sokszor – gondolatiságában a korszak sokkal előrébb tartott, mint technológiailag. A fő témák közé tartozott már akkor a globalizáció és a kommunikáció kérdése, az oktatás és egészségügy demokratizálása, a női emancipáció, vagy, ahogy az a későbbi sztálinista építészetben uralkodóvá válik, a politikai vezetők kultusza. Megjelent egy érdekes cikk a Forbesban, ahol a kortárs politikai helyzettel és Trumppal állították párhuzamba a kiállítás egyik szekcióját, ami Sztálin moszkvai Szovjetek Palotáját mutatja be.

aP: Valóban adódnak kapcsolódások a mával: El Liszickij felhőkarcolója, amely a városi sűrűségről is beszél, meglehetősen rezonál arra, hogy mi történik itt, a londoni kontextusban is, ahol folyamatosan lakásválság van. A másik dolog, amit szintén említettél, hogy a művészet, az építészet és a propaganda mennyire szorosan összekapcsolódott és mennyire jelen volt a mindennapi életben. Nagyon erős a kiállítás-dizájn, minden összefügg benne.

S.E.: A kiállítás hat építészeti példája kontextualizálja a kor ideológiai elképzeléseit, és ennek az üzenetnek a lefordításában a kiállítás-dizájn – a hat szekció térbeli elhelyezése – fontos szerepet játszik. A kiállítás egy spirálban szerveződik, ami konceptuálisan fontos a témák közötti kapcsolat megteremtésében.

A kiállítás El Liszickij horizontális felhőkarcolóinak tervével indul. Liszickij terve praktikus megoldást kínált a városi infrastruktúra hiányosságaira, ugyanakkor persze volt egy poetikus vetülete is, miszerint egy új absztrakt nyelvet próbált bevezetni a városi látképben. A szuprematista művészek és építészek körében a formai, művészeti absztrakció a társadalmi forradalom szinonimájává vált. Liszickij építészete tehát szimbolikájában is a valóságra kívánt hatni. Pár évvel később, a harmincas években viszont, amikor Sztálin hatalma megszilárdult, az építészet valósághoz való viszonya teljesen átalakult. Építészet és a politika viszonya megváltozott, az építészet egyszerű propagandává vált.

Fotó: Luke Hayes

Amíg Liszickij vagy Ladovszkij közösségi háza az 1920-as évek elején leginkább arra törekedett hogy megreformálja a tömegek praktikus életét, a tíz évvel későbbi Szovjetek Palotája vagy a Narkomtiazhprom, a nehézipari minisztérium épülete, inkább a populáris képzeletre kívánt hatni. Ez az az időszak, amikor a legnagyobb éhínség zajlott a Szovjetunióban, csak Ukrajnában ötmillió ember halt meg. Ekkor írták ki a Szovjetek Palotája pályázatát, és ezt követően adták át a moszkvai metrót is, ami pompájában Versailles-t idézi. Az építészet már nem szociális kérdésekre próbált megoldást találni, inkább a képzelettel játszott. A kiállítás spirálja ezt az eltolódást vizualizálja, hogy hogyan változott az építészeti képzelet és a politikai valóság közötti viszony a 20-as évektől a 30-as évekig.

A spirál fontos térbeli diagram a korai szovjet építészetben, Tatlintól Ladovszkijig, mint a jövőbe vetett hit és a társadalmi fejlődés motívuma. A kiállítás spirálja azonban, a történelmi példákkal ellentétben, nem felfelé, hanem lefelé halad: a korai progresszív ötletektől a regresszív sztálinista építészeti reprezentáció irányába. A kiállítótér elején minden a távlatokról, a repülésről szól. Moszkva lebegő térképe, a modern, könnyed felhőkarcolók a tekintetet – és a képzeletet – a magasba emelik, míg a kiállítás utolsó szekciójában, a Szovjetek Palotája már az új, sztálinista építészet nyomasztó súlyáról szól.

Fotó: Luke Hayes

A kiállítás-dizájn itt, egy dizájn múzeumban teljesen mást jelent, mint mondjuk a Tate-ben. Az építészekkel, a berlini Kuehn Malvezzi stúdióval szoros kollaborációban dolgoztam, az építészeti koncepció a kurátorival párbeszédben alakult ki. Az építészek egyik kiindulópontja a 20-as évek kiállítás-dizájnja volt, a másik pedig az avantgárd színház. A kiállítás grafikáját a londoni Kellenberger-White stúdió készítette. A kiállítás tervezőgrafikai vetülete különösen fontos. Mivel az eredeti építészeti rajzok többsége fizikailag nincs jelen, az egyik fő kérdés az volt, hogyan tudnak ezek mégis a kiállítás szerves részévé válni. A monumentális léptékű térgrafikák erre próbáltak megoldást találni.

aP: Már említettük, hogy milyen sok kiállítás van erről a témáról Londonban. Moszkváról kevés adatot találtam és más európai nagyvárosokról is csak elszórva. Szerinted ez miért ennyire fontos ez a téma itt, most, Londonban?

S.E.: Jó kérdés, nem tudom pontosan megválaszolni. De az USA-ban és Európa számos városában vannak a témába vágó kiállítások. A forradalomra innen talán könnyebb távolságból tekinteni, mint az orosz kontextusból. Moszkvában a forradalom megítélése sokkal sokrétűbb és fájdalmasabb, mint adott esetben itt. Ez nem azt jelenti, hogy Londonban hiányzik a kritikai reflexió, de a kulturális és történelmi kontextus teljesen különböző itt és Moszkvában. Putyin biztosan nem akarja a forradalom szót hallani. De az meglep, hogy Magyarországon nincs erről kiállítás.

Szerző: Mile Szandra
Cimkék: kiállítás, London, interjú, magyarok külföldön,

Hozzászólások
Kapcsolódó cikkek

Újra kell kezdeni mindent. Interjú Bodor Judit kurátorral

Folytatjuk a magyar kortárs művészeti diaszpóra feltérképezését. El lehet menni. El lehet menni? Bodor Judit Skóciában él és dolgozik. Elmondja, miért.

"Nem vagyok szabadúszó típus" – Páldi Lívia, kurátor

Négy év svédországi intézményvezetés után hamarosan Dublinban kezd el dolgozni. A kettő között, Budapesten csatlakozott az OFF stábjához, ebben az időszakban értük el, hogy interjút készítsünk vele.

Új kensingtoni csodapalotájában folytatja a londoni Design Museum

A Sir Terence Conran által alapított intézmény új otthonában nem kevesebbet vállal, mint hogy át akarja írni a dizájnról kialakított képet.