A „Feltételes jelen” kiállítás koncepciója
A kortárs művészeket alapvetően a jelen idejű történések foglalkoztatják, melyek reakciójaként az örökkévalóságnak dolgoznak. A mindennapi életben, a jelen időben folyamatos a változás: Ausztriában átlagosan 9,2 év után válik el egy házaspár. Egy friss diplomás angol életében átlagosan tizenkétszer fog munkahelyet váltani, abból háromszor alapvető új dolgokkal foglalkozni (1). A Földet körül menetrendszerinti légi járatokkal másfélnap alatt lehet körbeutazni, s az interneten percenként több 10 000 új weboldal jelenik meg (4). A folyamatos átalakulások eredményeként gyengül a szociális összetartozás érzése. Ha első ránézésre az individualitás szerepe növekszik is, a változások valódi hatása valójában az identitás elvesztése. A személyes kommunikáció helyett fontos szerepet kap a globális média és az üzletláncok: s ezek veszik át személyiségünk formálását. Ennek következménye, hogy egyre egyformábbak leszünk, s ez nem közösséget jelent, hanem arctalanságot, behelyettesíthetőséget, uniformizálást. A művész ebben a folyamatban egy antiglobalista attitűdöt képvisel, és megállítja az eseményeket. A környezetében észrevett személyiség torzító történések helyett gyakran a privát életéhez nyúl − még ha az oly szoros része is a tágabb társadalomnak −, és a személyesség terén keresztül fogalmazza meg a maga globalizmus elleni álláspontját. Pillanatképekből egyéni pillanatokat készít, a folyamatokat képekbe, fotókba, mozgóképekbe sűríti. Érzékeny megfigyeléseivel identitásokat fedez fel, és új lehetséges identitás típusokat fogalmaz meg.
A „Feltételes jelen” kiállítás anyagának, művészei összeállításának fő kérdése az volt, hogyan lehet a művészetnek ezt az elkötelezettségét közvetíteni. A kiállítást szervezők − a négy galéria: az acb−INDA−Videospace¬−VILTIN ¬− a jelen és az időtlen szembeállítását a sokoldalúsággal és a különböző kifejezésmódok párhuzamba állításával érzékeltetik. Az eltérő médiumok, a különböző generációk és szemléletek mind annak a bizonyítékai, hogy a műalkotás univerzalitása a pillanatnyi „Zeitgeist”-ben a változáson és a megélt pillanatokon keresztül érvényesül.
(1) számok: EU komisszió 2004.
(4) DER SPIEGEL 33/2009, 2009. 08. 10., 68. oldal
acb Galéria
Szarka Péter az utóbbi években a számítógépet, valamint a Durst Lambda nyomtatási technikát használta, s ezek jóvoltából különösen részletgazdag, kiváló színmélységű, látványos formátumú printeket alkotott. A „háromdimenziós” (3D) szoftverek alkalmazásával nem az optikai képalkotást − tehát a kamerát − helyettesítő technikát kívánt használni. E programokat virtuális terek szerkesztésére, színek és felületek meghatározására, fények és árnyékok szerkesztésére fejlesztették ki. Szarka ezeket a programokat mint a festészeti képalkotásra alkalmas technikát fogja fel. Témái tájak, enteriőrök, csendéletek. Művei érintik a design, a média és a tömegkultúra kérdéseit, és fel is használják azok képi világát. A kiállításra szánt két műve (Bank, Bátor kismadár) a napjaink emberét körülvevő mesterséges környezetet ábrázolják, az alkalmazott mediumból, illetve a képi látványból fakadó többszörös oda-visszautalásokkal.
Halász Péter művei szintén gyakran merítenek a kortárs környezeti- és tárgykultúra területéről, amely újra és újra alkalmat ad arra, hogy gondolatokat ébresszen az ember és teremtett környezete viszonyával kapcsolatban. A kiállításra szánt két objekt is korunk emblematikus eszközeit választja alapanyagául: a neont, az üveget, a számítógép tartozékait. A Fénysátor nyilvánvaló építészeti és művészettörténeti vonatkozásai mellett az illúziónak a vizuális kultúrában betöltött szerepére utal. Partíció című munkájában a múlt és a jelen, a szakrális és a profán ütközik a formai megfelelések apropóján.
INDA Galéria
Jovián György: A posztkulturális jelenben a hagyományos értékrendek felbomlására, a viszonyítási pontok elvesztésére a művész egy saját maga alkotta renddel válaszol. Megőrzi, de maga számára aktualizálja a hagyományos festészet gyakorlatát, szigorú következetességgel, napi rendszerességgel fest, ebben találja meg az állandóságot. Legújabb munkáiban megfogalmazódnak a világon zajló sokirányú (szociális, politikai, ökológiai, kulturális) válságszituáció keltette változások negatív hatásai is. Legújabb sorozatában az ember mindennapjainak „mellékterméke”, a szemét jelenik meg, mint a „földet” beborító új anyag. A lépcső (2008-2009) című művén egy alvó hajléktalant − művészetében ritka alkalmakkor visszatérő emberalakot − ábrázol, számkivetetten, az utcán heverve, alig megkülönböztetve egy szemétkupactól. A történet összeért, a festő az egykori éltető mitikus, szakrális közeg helyett most egy rideg, az embert magából kitaszító várost fest fel, sötét, szürkés, barnás tónusokkal. A „Szép új világ” képe riasztóbb, mint valaha.
Koronczi Endre fotósorozatainak, videomunkáinak témái gyakran olyan egyszerű, az életünket meghatározó alapvető fogalmak és érzelmek, jelenségek, amelyek beépültek a hétköznapjainkba, éppen ezért aligha gondolkodunk el rajtuk. Ezeket: emberek közötti viszonyokat (a barátság, a szerelem, az ellenségkép), állapotokat (az alvás), tárgyak és természeti jelenségek egymásra hatását vagy átalakulását (a szél, a tenger hullámai) a legkülönbözőbb eszközökkel járta körül. Újra és újra visszatért már elemzett kérdésekhez azért, hogy azokat évek múlva, egy más életkorban újraértelmezze. Az itt látható videomunkája humoros formában mutatja be a vasárnapi apukák viszonyát gyermekeikhez. Ezeknek a hasonló eseményeknek az összevetése azért tanulságos, mert így kiderül, például: az érzelmek meghatározta kategóriáinkat milyen egyéni, sajátságos, vagy általánosítható összefüggések szövik át, és irányítják.
Szemző Zsófia médiaművészként a legkülönbözőbb műfajokban alkot, készít akvarelleket, rajzokat, művészkönyveket, animációkat, fotózik és filmez. Most az utcán megszólított, vagy ismerősök által ajánlott, számára idegen nőkkel meséltet el egy általuk érdekesnek tartott, velük megtörtént eseményt, amelyet a kamera előtt mondanak el. A beszéltetett nők a legkülönbözőbb országok lakói, Párizsban átutazóban vannak, vagy munkát találtak. A kommunikáció ezen módja azért figyelemre méltó, mert a néző is bevonódik egy pillanatra egy idegen életébe, részesévé válik a kitárulkozó pillanatnak, a megszólalók alkalmi barátjává válik.
Szépfalvi Ágnes festett-rajzolt képeinek speciális témája a női szépség, a női szerepek, s a párkapcsolatok összefüggései. A szimbolikus történetbe ágyazott férfi-nő viszony a fikció és valóság, vagy a filmek narratív képkockái, a saját életének történeteivel olvad egybe. A kiállított rajzok ezúttal is saját és talált fotók, önportrék, családtagok, barátok vagy színésznők képmásai. A vágyott szépség ábrázolása, a harmonikusan megrajzolt, de feszültséggel telített kép egy olyan távolságot teremt a néző és az ábrázolt között, amelyben a szubjektum, a személyiség csupán egy fiktív szerepjáték részének tűnik, és hogy ennek a melodramatikus szerepjátéknak mi köze a valósághoz, azt mindannyian a saját életünk folyásában érezzük.
Videospace Galéria
Szabó Eszter: Emberek. Animációk, melyekben antihősök avanzsálnak hősökké. Az emberi esendőséget, a hétköznapi élet „kis kínjait”, az emberek vágyait, ezek eredetét és lenyomatait láthatjuk akvarellekből megelevenedve.
Németh Hajnal: Air Out. A videó kezdetén J. S. Bach „Air” című orgonadarabjának előadását halljuk, miközben a zenei előadó hátát látjuk egészen közeli felvételről. Ahogy a kamera kinyit, és a zenész egy mozdulattal kikapcsolja az orgona levegőpumpájának motorját, a zenedarab szétesik, és fokozatosan átalakul a klaviatúra és a pedálok ritmikus, később csendben végződő zajává. Észrevesszük, hogy a már teljes alakban látható orgonista − előadásának vonagló mozdulatai által − egy, a gigantikus hangszerhez tartozó, élettelen babára hasonlít.
Sugár János: Ismeri a módszeremet? A videó szüzséje meglehetősen redukált, egy cselekménysorra fókuszál: egy cirkuszi késdobáló jön be a képbe, felsegíti segédjét a halálkerékre, a nő elhelyezkedik, a késdobáló koncentrál és céloz, majd kikerül a képből. Egyetlen snittet látunk vágás nélkül. A késdobáló legkockázatosabb mutatványa pillanatok alatt lezajlik. Miben is áll módszerének lényege? A kockázatot mi demonstrálhatná jobban, mint egy mozgó célpont? Míg a néző szemszögéből a cselekmény dramaturgiai csúcspontja az egymás után célba érő kések látványa, addig a késdobáló részéről abban a pillanatban már minden eldőlt, amikor a ritmusra ráhangolódva elhajítja a késeket. Amikor céloz, a célpont még nincsen ott, a mozgó tárgy mintegy beéri virtuális célpontját. (Tarczali Andrea: Figyelemcsapda, Balkon 04/03)
VILTIN Galéria
Asztalos Zsolt: Repeat. Fotósorozat, amely az internetről leszedett privát fotóalbumok képeit veszi alapul, és ezeket digitálisan tovább dolgozva egyfajta környezetismétléseket, duplikálásokat hoz létre. A befogadó először nem, de később felismeri a zavarba ejtő identitás-torzítási kísérletet, de szimulakrumokként is kezelhetőek. Asztalos legújabb sorozata egy valószínűtlen világ valóságkísérletét mutatja be. Az anyag egy időben több helyen való megjelenési formája régóta foglalkoztatja a fizikusokat, és most Asztalos Zsolt is e kérdéshez nyúlt. Amit látunk, az a valóság, avagy annak a tükörképe, analógiája. Ezen gondolatsor illusztrálására a térbeli ismétlődés és a szimmetrikus tükrözés eszközét használta. A látható világunkban tökéletes szimmetria nem létezik, vagyis az általa ábrázolt szimmetrikus képek nem valóságosak, hanem emberi értelemben véve természetfelettiségre utalnak.
Barakonyi Szabolcs: Tébánya. Ez a sorozat egy valaha jobb időket megélt bányaváros működőképes jövőképpel nem rendelkező fiataljainak portréját mutatja be. A fiatalok, akik 2007-ben lettek nagykorúak, a rendszerváltás hajnalán utolsóként születtek meg egy sajátos kelet-európai képződményben, a kommunista iparvárosban. Ezek a városok a rendszer kirakatai voltak, mint a megalomán tervgazdaság mementói hirdették a proletariátus abszolútnak hazudott hatalmát. A tinédzserek szülei sokszor munkanélküliek, és az iskola után már őket sem hívja senki és semmi. E településekre az 50-es években tízezerszám költöztették az embereket, biztos jövőt ígérve. A mostani fiatalok a régi világ díszletei között téblábolnak céltalanul. Tágabb hazájuk már az egyén és a piac szabadságát biztosító Európai Unió, szűkebb hazájuk viszont a meddőhányó és a rozsdálló gyár. A történelem tévedése százezreknek hagyott funkciójukat vesztett városokat Kelet- és Közép-Európában. A fiatalok élete e településeken egyszerre megindító és groteszk. A csapdába esett sorsok szívszorítók, és emlékeztetnek, hogy mennyi múlik azon, hogy ki melyik kilométerkő közelében született. Messziről nézve pedig abszurdnak tűnik, ahogy a nyugati divatot és értékeket követő srácok megpróbálnak normálisan élni egy szabadságot és racionalitást tagadó rendszer rothadó kellékei között.
Surányi Miklós: Közös képek. Surányi legutóbbi sorozatával a magyar művészeti élet egy fiktív csoportosulását mutatja be. Egy olyan közösségről beszél művészeti csoportként, mely részleteiben mutat ugyan kapcsolatokat, azonban az összetartozás virtuális. Az Angel Judit kurátor által inspirált fotósorozat valóságosként dokumentál egy csoportot, annak tagjait és életterének részleteit, oly koherenciát sugallva, hogy az akár létezhetne is. A csoport, képeken keresztül történő bemutatása tehát többszörösen is fikciós jellegű, amihez további fikciós réteget adott a művészek reflexiója a tagok összetételére és egymás képeire vonatkozóan. Ez a csoport nem egy klasszikus művészeti group, hanem inkább egy barátságon alapuló közös gondolkodású „szubkultúra”, akik közös műveket nem igazán hoznak létre, de önzetlenül segítik egymás munkáját. Surányi, figyelve a fotó, mint dokumentációs eszköz erejére, úgy fényképezi modelljeit, tárgyait, hogy azok a fényképeknek köszönhetően hagynak nyomot; ezek által szilárdítják meg a közösség határait, és az emberek benne elfoglalt helyeit. A portréit prekoncepciók nélkül, frontálisan semleges fényben, az őket összekötő környezetben fotózza le. Beállításait a közösség tagja által modellálja mindaddig, amíg úgy nem érzi, hogy a kép megfelelő, a legjellemzőbb.